Katona József: Barátomhoz
reggeli |
róllad gyűlnek ezek |
estveli |
Te, kivel a Schillereket |
csodálván, a hét egeket |
befogni erőlködék. - |
felőllem? |
a szép Nap kelete: |
oh, ha nem, |
Nekem minden Napnyugot |
Zephire igy susogott: |
a Lélek nem változik. |
Hozzád tündökölő sírüregéböl az
elmés Balgatagok dühzajogásinak!
Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.
hol csendes Kalibám nádtetejére pörg
szárúlt gallyairol a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
őröngésiben ott tapsol az Oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanással üt
vázképére sebet Fő Aranyistenén.
látom mostanim és kellemetes jövőm
igért boldogulás századi karjain:
üdvösség mosolyog nékem örökre itt.
árúlják örökét, Irgalom és Kegyét
a Kertésznek - egész Nemzeti kény szerént -
kalmárként szereik becsbetevésivel:
a pénzes Gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen Igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.
élő vedreit is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek - emberek -
s ország a neve, és - öszveszövetkezés.
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.
már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásikon
is örvendenek e vég uzsoráinak.
sziv-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,
lelkét aki nekik híven od'áldozá.
mintegy alva vet a boldoguláshoz, és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkelütött balgatagok - gazok,
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!
fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé:
akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és
kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!
kiván tölteni, és - gyermekeid vevők
elkábult Atya, tűzindulatod felett,
hogy csókért örömöd - véredet add nekik.
nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
mig a sír fenekén megszabadúlni vélt,
bűzhödt testi felett a Maradék - kacag.
benned nincsenek illy ördögi angyalok:
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatos'ágomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, akit imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
hangjával csevegik sírba vivő Telem
jöttét - tárt temetőm szenteli Istenem -
a végtort üli a bétemetett Tavasz.
mézzel kent viperák mérgeitöl - siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.
csendedben susogó Geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd - ne Facsaróihoz -
a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!