József Attila: DÖRMÖGŐ
Telt-mult naponta, sárgán görbülő;
szalmát számolt, vagy nézte az eget,
a csillagokban szíve zizegett.
Hosszan pipált és lassan köpködött.
Ha förgeteg csapkodta, ballagott -
zúgó vízárnál ült és hallgatott.
odatopog egy bokor hajadon
s dönög, donog. Hát elbosszankodott
s markos bajszába mormolt, mormogott.
hulló levélen hajadon pihen;
míg fürtödre a giz-gaz rátapad,
karod rángasd és ringasd derekad!
tapadó bőröd, majd ha meglohad.
S csimbókba barnul, mint a naspolya,
két ringó melled ringló mosolya.
Megnyugszik minden csapkodó fedő.
S a tollas karalábé görcseit
a fejeden új ifjak föllelik.
(Igy feledte a lángos lány után,
hogy zokszava bár vág, akár a sás -
erős a sorsunk, mint a csikarás!)