Gyulai Pál: SILVESTER ÉJTSZAKÁJÁN.
Érzem immár súlyokat,
Rég elhagytak a remények,
Lángból hamv, mi megmaradt;
S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
Visszanéz és meg-megáll:
Visszanézek rád, oh élet,
S nyugton várlak, oh halál!
Ifjuságom kezdetén,
S most romok közt rom, azt kérdem:
Vajjon miért éltem én.
Nem dicsőség álma bántott,
Nem vagyon, rang fénye csalt,
S mégis, mire szivem vágyott,
Alig birtam, már kihalt.
Ifjuságom szomorú,
S ha derült is olykor nékem,
Már sötétlett a ború.
Nem csüggedtem, szivem égett,
És sodort a küzdelem;
Két fényes csillag vezérlett
A haza és szerelem.
Meg nem tört szivem hite,
A csalódást eltemettem,
S új remény, vágy enyhite.
Nem keresve feltaláltam
Kit igértek álmaim,
S a világot szebbnek láttam
Egy szelid nő karjain.
Áldozó sziv mély kedély,
Oh miért is ösmerélek,
Hogy csak egy pár évet élj
Karjaim közt, s hideg sírban
Porladozzál egyedűl! . . .
Könnyemet bár rég elsirtam,
Mégis most szemembe gyűl.
Nem feledtelek, hazám! '
Mit tehetség, munka nyujtott,
Híven neked áldozám.
Küzdtem érted szívvel, ésszel,
Bár derűlne jobb napod,
Nem gondoltam bajjal, vésszel,
S átszenvedtem bánatod.
Küzdni, győzni oly dicsőn;
Láttalak majd, megalázva,
Meggyalázva rémitőn.
Bosszu és düh, bú és kétség,
Hány sziv megszakadt bele!
Aggva: vaj' lesz-é jövőd még,
Tölt el éltem jobb fele.
S új nagy tettre bátorít!
Rövid öröm, hosszú bánat,
Hivságod megtántorít.
Mily erényt szült szenvedésed,
Jó szerencséd mennyi bünt!
Újra aggok, féltve téged,
És hitem kétségbe tűnt.
Veszszen bűnös nemzedék!
Uj hittel új pályát kezdhetsz . . .
Mily örömmel küzdenék
Még egyszer! De lelkem szárnya
Tépve, törve - lankadok,
A romok közt multak árnya,
Elhaló visszhang vagyok.