Garay János: ZRINYI ILONA.
Körötte vérbiborban a tájék alkonya;
A karszék, mely nyugalmat fáradt testének ád,
Márvány pallóra ejti ruhája bársonyát.
Asztal fölött kitárva nagy kapcsos könyv vagyon;
A könyvet a magas hölgy csak most lapozta át,
S mintegy pihenve rajta nyugasztja hó karát.
S felcsillog a könyűcsepp, mely szép szemét teli;
Ilyen, midőn fenséggel, de fellegek közűl
A nap, megtört sugárral, az égen fölmerűl.
Mig nedve gyöngygyé fagyva, arczán alászalad, -
Mert, melyet olvas a könyv, nagy dolgokat jegyez;
Dicső, de gyász családja gyász krónikája ez!
Hol honja veszni hagyta legelső bajnokát,
Ki húszezer törökkel raká körül a sírt,
Melyet dicső nevével a hir könyvébe irt.
Mert a dicső dicsére szűkkeblű törpeség
S vágytársi féltékenység irígy agyart fene;
És Zrinyi Miklós vesztét megérte ellene.
De együtt örökölte irígyit, ellenit;
Országos harczi híre, ajkán a nyilt szavak,
Wallenstein táborában szálkául voltanak.
De ételét a hősnek éltére tette ki,
A németek vigadtak, folyt Rajna tűz bora;
De Zrínyinek utósó a szörnyű vacsora!
A nagy hirű vitézét, a kedves dalnokét,
Ki észszel a tanácsban, fegyverrel a csatán,
Ki lantja zengzetével tündöklött két hazán.
Honn Montecuculinak ármánya elveszit,
S kinek akár a vadkan akár csel ölte el:
Ártatlan ontott vére kiált az égre fel! -
Péter, tulajdon apja, kit most a gyász sor ér;
Kit, mert a sérelmnek emelte zászlait,
Bécsnek itélőszéke palloshalálra vitt.
Anyjáról anyabátyját, a hősi Frangepánt,
S könyűt ejt és átkot mond a véres nap felett,
Mely a testvércsaládnak ily rémes sirja lett.
S még egyszer átforgatja lelkének lapjait,
Hol régi csalt remények, nagyság s fény álma jár,
Vágyának egykor réve - most csak sirhalma már.
Egy cselszövő napának vészjósló képe áll, -
S csendes, szelid imát mond szegény Rákóczyra!
Báthori Zsófiáért könyezni nem bira!
Sötét könyv, a kapocscsal, koporsó vagy-e te?
Nincs vége még a gyásznak, mert é1 még Zrínyi vér!
S a könyv az érczkapocscsal még tápot egyre kér!
Saját házának áll ott hanyatló alkonya;
Benn második férjének döbbentő rajza van,
Egy háboritott tenger, vész csapkodásiban.
Árulóvá lett rajta ember, szerencse, hit,
Török rabságban tartják őt, Bécsnek karjai,
S Munkács alatt - mi kell több? - Karaffa ágyui.
Erőben és reményben áll Zrínyi Ilona;
Az ostromló seregnek ágyúgolyója száll
S az úri hölgy székénél a bársonyban megáll.
Mikor veszed le rólunk karodnak ostorát?»
Szólt s felriad helyéről az ékes úri nő, -
Egy viharoktól sújtott, de büszke czédrus ő.
Mit írjak még beléje, derű-e vagy ború,
Mit végzésed parancsol? - s a tollal szép kezén,
Áll, istenétől várva, mi lesz a végzemény...
Öcscséről, Boldizsárról ily hirrel érkezett:
,Öcsédről, Boldizsárról hirt hoztam, asszonyom!´
«Szólj - mond a hölgy- ártatlan fogságát jól tudom.»
Sok év után igazság győzött a bűn felett;
De haj, mit ér az ifjan-őszűltnek, hogy szabad?
Agyában őrült lelke örökké rab maradt.´
Vélnéd egy szikla rendűl a föld ingásitul.
«A legutolsó Zrínyi - szól s kínja iszonyú! -
Van-e kezedben, isten, több töviskoszorú!»
Sápadtan és fehéren, beront egy őr s rivall:
«Mentsd meg magad s a mid van, kegyelmes asszonyom,
Elárult rőt diákod, a hűtlen Absolon!
Munkács utósó várad császár kezére száll;
Reád pedig s fiadra Bécsnek fogsága vár!»
S szólt még - midőn Karaffa előttök álla már!
- Szólt megadással a hölgy s fölegyenesedék -
Legyen, vezér, meghozva a legfőbb áldozat:
Vidd Bécsbe meg, mert úgy kell, meghódolásomat.»
S fiam kezesnek elmegy, többet nem adhatok...
A nő kitépi nektek kebléből gyermekét,
S ti - megnyitjátok érte férjemnek börtönét.»
Hosszan végig csókolja szép arczát, homlokát.
«Vidd most, vezér! de tudd meg - szólott, - hogy a helye,
Honnan kitéped, véres - s ez anyja kebele!»
(Hogy a gyász rajzolója, a toll, nem vérezék!)
A toll s a lap nem vérzik, de annál véresebb
A legnemesb hölgy szívén az óriási seb!
Tököli lép elébe, - most már mindent remél!
«A bécsiek szótartók; szabad vagy s újra itt!»
Kiált s férjére fonja, mint repkény, karjait.
Kit egyaránt lőhet le vadász és vadkufár!´
Viszonz a férj sötéten s gúnygörcscsel ajakán. -
Földönfutókká lettünk; száműztek, Ilonám!´
S áll megtompult érzéssel, dermedten mint a kő,
A nagynevű családnak utósó sirköve, -
A könyv utósó lapja nevével telve be!
Melynek nehéz viharban ketté tört árbocza;
Melyen kötélt, vitorlát széthasgatott a szél -
De érczerős keblében töretlen a sziv él.
Szép Ázsiának földe nem bántja hült porát;
A könyv az érczkapocscsal itthon maradt nekünk,
Illik: szent borzalommal benn széttekintenünk!...