Garay János: VAHOT IMRÉHEZ.
Ágat kivántál pályalombjaimból |
Megírd belőlük. Hagyd el, jó barátom!
Mit érdekelhet éltem egy hazát,
Melynek (ne vedd dicsekvő álerénynek)
Még oly parányit adtam; mit nyerend
A nagy közönség vagy lapod vele,
Ha feljegyezzük, hol s mikor születtem,
Mit irtam és mit tettem ekkorig?
Ha az, mit irtam s tettem, önmagát
Föntartni képes, fenmarad nevem;
Ha nem: haláltól meg nem óv lapod.
Vagy azt jegyezzem föl, hol iskoláztam, |
Fejembe, melyik büntetett leginkább,
Ha szép hazám nyelvén beszélni mertem...
Az iskolát nem úgy tanultam én,
Hogy édesen gondoljak vissza rá;
Lelkemnek azt, mit vágyott, meg nem adta,
S igy én viszont adósa maradék.
Pécset Virágon és Zalánfutásán
Csüggött szivem s a Himfy hősregéin;
Pesten cométának hítt a tanító
Mint ritka vendégét mathesisán,
S mert télen a könyvtárnak olvasóját
Jobban fütötték, mint szállásomat,
Tanyát ütöttem foliansi közt...
Az isten, a ki keblemben lakott,
A szent művészet tündér csarnokát
Mutatta fel lelkemnek álmain,
S mindent tanultam hangya-szorgalommal,
Csak azt nem, a mit az élet kivánt.
Miért mutatnál fel ily életet?
Melyet ha visszaélnem kellene,
Igaz, megint csak úgy élném magam;
De hogy fiam, vagy más kövesse azt,
Föltételetlen nem tanácslanám,
Mert irva van, ki e pályára lép,
Az a világgal már számot vetett.
Avagy kevés örömvirágimat,
És szenvedésim hosszú táborát
Irjam, s irassam újra általad?
Azok, barátom, mást nem érdekelnek,
Mint engem és legfölebb titeket,
Kikhez szivem rokonszerelme vonz,
Az ősz szüléket s jó testvéreket,
Egy két barátot és a szende nőt,
Kiben megüdvözültem itt a földön.
Az öröm törékeny harmatcsepp, barátom,
Az a keserv is: míg a rét virágán,
Vagy a szemeknek pilláin ragyog,
Tükrözve áll gyöngyében egy világ,
A szép szivárvány minden színeiben!
De ejtsd tengerbe a csepp harmatot,
Vagy a világ ölébe könnyedet,
S ki mondja, hogy gyöngyöt vetél belé?
A tenger is, mint a világ is abban
Csak a vizet, a csepp vizet fogadja...
Maradjanak hát szívemé tovább is,
Maradjanak, barátom, birtokomban
Az öröm s keservnek átélt perczei.
Nekem s talán tinektek gyöngyök ők;
A nagy világ nélkűlök ellehet. -
Tiz év előtt, huszonkét éves ifjú
Meleg szivemnek érezvén ütését,
Sírtam magányom csendes rejtekében,
Hogy ennyi korra jutván, nem lelék
E nagy hazában szívet, mely szerelmet
Esdő szivemnek testvérlángolással
Megoszsza forrón égő lángjait;
Most újra sírok, edzett férfiú,
Hogy ennyi korra jutván, mily csekély az,
Mit vágyaimhoz mérve teheték.
E hon nem a lant és babér hazája,
A dalnok ihlett, ihletlen dala
Egyképen elszáll szellők szárnyain,
A nép nem érti meg apostolait.
S mi néha-néha visszazeng dalukból,
Nem a szivé, a sziklabércz echója.
Mit is törődik azzal a világ,
Az ég esőjén nőtt-e a virág fel,
Vagy hű kertésze könynyel öntözé?
Csak ablakán vagy keblén illatozzék!
Mi gondja rá, miből termett a gyöngy,
Melyet füzérben hord nyakán a nő;
Érzéketlen kis kődarabka-e,
Vagy érező állatka könnyűje?
Csak szép nyakát ékítse csillogása!
Mi gondja, vígan szőtte szálait
A száleresztő kis selyembogár,
Vagy életét temette el müvébe?
Csakhogy szövése szép kelméket adjon!
Ez a világ - az a dalnok, barátom!
Vagy azt tudassuk szíves olvasóddal,
Mi rangban állok a polgári pályán?
Mily hívatalban, melyek czímeim?
Kunyhóban élek avvagy palotában,
És több eféle fontos dolgokat?
Rangomra kurtán hangzanék a válasz:
«Író vagyok» - vagy ha hizelgeni
Szabad magamnak - «költő!» ebbül áll,
Ennél egyébre nem vágyódom én,
S nagyobbra nem kell, hogy lelkem törekjék.
Polgári pályám megvagyon nekem,
A legszivélyesb nő rokon szivében,
S egy gyermekimben szépen sarjadó
Családi élet földi édenében.
Ennek s hazámnak minden érverést
Szentelni, tartom legszebb hívatalnak;
S igy czímem is csak úgy legyen s csak egy
Az emberé és a hű honfié.