Garay János: EGY ÁLOM.
Éjfélsötétté vált a szép világ; |
Forró, tüzes szelek kiszáriták; |
Halotti szemfödélül hullt reája.
Vitt négy ember a temető felé, |
A síri dalt hárfája nyögdelé - |
Mely a világot majdan eltapodja.
A szemfödél engem takart vala, |
Szemembe tűnt az enyészet angyala; |
Jéggé fagyott szivemnek minden ére.
Fagy és éj vett körül jéghidegen; |
Enyészni érzém minden idegem. |
S a feloszlásnak küszöbére lépek. - - -
Magától nyilt meg rémes ajtaja, |
Mely végnyugalmamul készűl vala. - |
Hol mindenütt kéjt s örömet találok. -
Mosolygó rétek, illatos mezők; |
Itt hű barátok, ott jó ismerők; |
Kik engem nyájas-szívesen fogadnak.
Életörömben szívem feldobog; |
Érzem, hogy élek, hogy otthon vagyok, |
Vagy föltámadtam-e; mig meg se haltam?
Én, s az imádott szép magyar haza! |
De isten volt, ki megoltalmaza - - |
És teljesülne, mint rajtam, hazámon! -
És elveszendünk százan, ezeren; |
És élni fogsz én magyar nemzetem! |
S hamvából a phőnixnek új élet kél! - -