Garay János: A ZARÁNDOK.
Mint bűnbánó barát;
Fejére hinte hamvat,
És ölte szőrcsuhát.
Hogy merre tévelyeg,
A kő s útféli tüske
Talpát tépdezze meg.
És kínos szomjazást;
Magát bántatni hagyta,
De ő nem bánta mást.
Imádkozásba mult,
Ah mégis lelke, mégis
Nyugodni nem tanult.
Ment új sanyar között,
A pápa szent székénél
Két térde megtörött.
«Oh mondd meg, szent atyám,
Nagy bűnömért bocsánat
Ha száll-e én reám?»
És súgja nagy bünét...
A pápa összecsapta
Imára két kezét.
Haraggá változó,
És ajkin mint az égnek
Dörgése zeng a szó:
S bűnért irgalmazás;
Csak egy, mit nem bocsát meg...
A hazaárulás!»