Eötvös József: ŐSZ.
Borult egeddel üdvözöllek én, |
S e hervadás a messze föld szinén. |
Pusztán, mint téreid, áll életem. |
Halálra intesz, üdvöz légy nekem! |
És elszállt a virágok illata: |
Meg nem feledkezik a szív soha. |
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld; |
Ha veszve a remény, mit ér a zöld? |
Ha csak elmúlt vigalmaimra int, |
S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint, |
S éltemből egy maradt: a fájdalom, |
És az, mire taníta, bús dalom. |
Szinesre festi végreményimet; |
És pusztán hagyta ifju éltemet. |
Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll, |
Közelgve csak szebbíti a halál. |
Legcsillogóbb a hajnal csillaga: |
Tikkasztó élte nyájas alkonya. |
Órája elmult, megnyeré a bért: |
Öröm helyett a fonnyadó babért. |