Eötvös József: A MEGFAGYOTT GYERMEK.
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.
Az árva kis fiú:
»Anyám, oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fűtenek nekem.
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!«
Kinos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.
Elállnak arczain;
Borzadva néz körűl, de itt
A holtak hantjain
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.
Lankadva visszadűl
A kedves dombra, - felsohajt,
S mély álomba merűl.
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott -
Meghaltak kínjai.