Dsida Jenő: Összefont tenyérrel
és szúnyoghadként körülzummolyog
ravasz talányom: célom, születésem.
a hazugarcú, kémlő alkonyatnak -
Jaj, ha most ledől széna-trónusom.
s felötlik a Császár Szent-Ilonája -
(Rémet idézni egy perc is elég.)
s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,
bolondnak néznek s azt mondják: nem értik.
Most csak imásan, összefont tenyérrel
könyörgöm ki az éltem igazát.
Ne kérdezzed és ne merd panaszolni,
hogy miért lettél lélekszemű ember!
velem egyűtt zord zsákjából egy éjjel
és hajdan velem láttak napvilágot:
Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú -
hegy tetején kis gyermekláncvirág,
A khaosz sok-sok tudattalan léte,
s tán néhány ember, aki boldogabb.
feledtetően hozzám dörgölődik,
jelenést tár a könyörülő este.
szétpárázódik tudatom alá,
s meglátom, aki - tán lehettem volna:
örökszép Nápoly sötétkék egére
Vezuv füstöli ákombákomát,
s a tenger partján - félmeztelenül
áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.