Dsida Jenő: A páncél-ember
A páncél-ember
A csilláros, ódon erkély-teremben
áll a fekete páncél-ember,
az érc-lovag.
áll a fekete páncél-ember,
az érc-lovag.
Már hatszáz éve áll mozdulatlanul,
csak egyszer-egyszer, éjfél idején
csikorog.
csak egyszer-egyszer, éjfél idején
csikorog.
Ólomkeretes, színes ablakon
lyukas szemével bámulja az őszt
s a napsütést.
lyukas szemével bámulja az őszt
s a napsütést.
A várkisasszony most is aranyszőke,
de sima suhanccal csókolózik
a fák alatt.
de sima suhanccal csókolózik
a fák alatt.
A galambok a pártázaton
most is dörgölődve turbékolnak.
Hull a levél.
most is dörgölődve turbékolnak.
Hull a levél.
A páncél-ember nem szomorú,
nem mozdul, csak áll sisakosan,
mereven.
nem mozdul, csak áll sisakosan,
mereven.
Már érti a titkot, látja a rugókat,
a rángó zsinórt a dolgok mögött.
Szinte kacag.
a rángó zsinórt a dolgok mögött.
Szinte kacag.
1927
