Dsida Jenő: Hálóing nélkül...
engemet? |
hálóingemet, egyedül álltam, |
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen |
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett. |
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség, |
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok |
estek és zuhogtak és én dadogtam: |
- Késő este van, éjszaka is talán, |
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrü sötétre még |
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos, |
fekete sűrüség? |
rossz gondolat, vers, csók, kihült falat |
és annyi régi, sápadt ismerősöm, |
ki messze van, vagy lent a föld alatt. |
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt, |
csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt, |
nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing, |
véd és takar magamtól engemet: |
jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat |
és védő ingemet. |
Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik, |
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője, |
se lapok munka társa nem vagyok, se kártyapajtás, |
törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; |
se vándor, |
aki meredélyre kaptat se út, se cél - és költő sem vagyok, |
lágy takaró s melengető vacok után sír |
és csak áll a nagy sötétben |
s meztelenül |
Isten előtt vacog. |