Csokonai Vitéz Mihály: DAPHNE
Oly szomorúk; mint a te szavad, nem folynak előttem
Olyan kellemesen ezek a vőlgyünkbe keresztűl
Kígyódzó patakok. Nyájink kényekre alusznak
Már puha gyapjaikon; teljes fényébe ragyogva
Száll fel a hold; és a madarak mély csendbe fülelnek.
Fúdd el azért, kérlek, Daphnénak mostoha sorsát
S virtusait.
Elvesztvén nevető zőldségeket. Ám ha tenéked
Tetszik, Eleknek ama' versét elfúvom előtted,
Mely a szép dryadok szívébe is úgy benyomúla.
A Duna jól hallá e dalt s meghagyta, lefolyván,
Partjai fűzeinek, hogy hangját el ne felejtsék.
A termékeny esők: kezdd el. Hogy meghala Daphne,
"Mondjatok énekeket síromnál, pásztorok!" így szólt.
Tőltsd be azért szavait, s e tisztességet utólszor
Tedd neki: én azalatt e sírt, mely béfedi őtet,
Laurus-gallyakkal kirakandom, melyeket éppen
Most szedtem, s szemeim levelére leharmatozának.
Hordjanak a faunok s nimfák cipruskoszorúkat;
Könnybe borúlt kupidók, óh! fedjétek be vidékünk
Csergetegit mirtuslombbal, törjétek el immár
Íveteket, valamint régen az Adóni halálán;
S hasznavehetetlen arany nyilatok végével ez ígét
Véssétek fel az ő sírjának néma kövére:
"Őltözzék a legszomorúbb formákba világunk,
És a főld s az egek vegyenek részt szívbeli búmban:
A szép Daphne kimúlt, s nincs a szerelem maga többé."
Elváltoznak, az éj csendes nimfája világát
Barnítják szomorú felhők, s a fák tele könnyel.
Gyenge virágcsákat, nosza, menjünk szedni tövestől,
S űltessük sírjára! kihervadt fényje azoknak
A Daphnééval. Mit is érnek akármi cirádák,
Kikkel díszesedett a víg természet egyébkor?
A szép Daphne kimúlt, s nincs a szépség maga többé.
Zőld legelőre nem is mennek; nem vágynak epesztő
Szomjokat a tehenek csilapítani tiszta vizekből;
Vesztét zengedezőbb hangokba kesergik a hattyúk,
Mint amílyeneket magok elmúltával eresztnek.
A levegőnek ama' nimfája, ki lakni leginkább
Mély üregekbe szeret, komor andalgásba merűle,
Vagy mást vissza nem üt hangján a Daphne nevénél,
E névnél, melyet kedvére viszontoza máskor.
A szép Daphne kimúlt, és nincs az öröm maga többé.
Mégsem ered harmat; kihasad későre a hajnal,
S illatot a szellőn nem terjeszt semmi virágszál;
A szag-adó fűvek megszűntek balzsamomozni
A levegőt gazdag mezeinkbe; s az egyes erővel
Fáradozó méhnek nincs édes mézire gondja.
A szép Daphne kimúlt, és nincs a Grácia többé.
A levegő közepén, a Daphne dalára nem űgyel;
E gyönyörű zengést nem fogják hímzeni többé
A madarak, hogy szép szavait bámúlva tanúlják;
Több már a habok, melyek mormogva csörögnek,
Oly muzsikálásért, melynek szava szebb az övéknél
Nem tartózkodnak; hanem a part szélire csüngő
Nádakat ingatván, ezt fogják mondani nékik:
A szép Daphne kimúlt, és nincs a múzsika többé.
A remegő fáknak; nógatják a remegő fák
A kristály csermelyt; a kristály csermely előbbi
Tiszta vizét bezavarja s özön könnyekbe kizúdúl.
Szél, erdő, folyamat, mind sír a Daphne halálán.
Daphne, dicsőségünk s gyászunk oka, nincs maga többé.
A magos étherbe, s már feljebb látszik az úszó
Felhőknél s a csillagos ég híg mennyezeténél!
Mely gyönyörű szállás, hova ő megy lakni ezentúl!
Ott örökös hűsség leng a fű-lepte mezőkön,
S a ligetek mindég zőldellenek. - Angyali Daphne,
Daphne, akár amaránt tornáciba nyúgoszol immár,
Óh, akar a boldog kerteknek drága virágit
Örvendezve szeded, kik hervadságba nem esnek,
Nézz ránk, kik nevedet hívjuk, nézz isteni szemmel,
Daphne, kinek sorsod többé siralomra nem indít.
Íly gyönyörű csendet szerez a philoméla keserves
Éneke, hogyha Zefir valamely szép napnak enyésztén
A levelekbe cicáz s elalél a lombok utában.
Óh, kegyes istenné, juhaim ha tenyészni találnak,
Egy-két gyenge barist fogok én áldozni tenéked.
Míg árnyéka leénd fának s illatja virágnak,
A te neved, híred, dícséreted el nem enyészik.
Órion, a főnek nem jó a fenyvesi árnyék,
Mordon fú Boreás, s a természet maga bágyad.
Mindent dúl az idő: engednünk kell az időnek.
Isten hozzátok, vőlgyek, patakok, hegyek, erdők,
Isten hozzátok, jámbor dalok és puha nyájak,
Isten hozzátok, jó pásztorok, angyali Daphne,
S minden egyéb dolgok, mind Isten véletek immár.