Csokonai Vitéz Mihály: Kifakadás
Akárki mit beszéljen. |
Gyakran rúgást ejt a szamár |
Becsűletes személyen, |
És jámbor is járt ott, ahol |
Egy-két irígy kuvasz csahol. |
Mind szél után bocsátom. |
Volt mindenkor s lesz is bolond; |
De volt s lesz is barátom. |
Béhúnyom hát fülem, szemem, |
Érzem tulajdon érdemem. |
Szándékomból ki zár ki? |
Amint vagyok, maradhatok |
Oly ember, mint akárki; |
Ebnél külömb sok címeres; |
Akár setét, akár veres. |
Kottyfittyre nem szorúlok. |
Helyén van még az én eszem; |
Olytól nem is tanúlok, |
Kinek kobakja korpavár, |
S a cinke is tart tőle már. |
Más embernek nem vétek. |
Mégis ti, cenkek! engemet |
Szitokra felvevétek. |
Ha néha én botlottam is: |
De a ti lelketek hamis. |
Mégis darál felőlem; |
Bár engem a jámbor becsűl, |
Csijést teszen felőlem. |
Kurvanyja! hadd fecsegjen ő, |
Holdtőltre tán észre jő. |
Az íly bolondos gomba, |
Hiába kűld az orvosért, |
Bohó marad s goromba. |
No hát! ki azt fel is veszi, |
Magát bolondabbá teszi. |
Mit gondolok paraszttal? |
Ha másnak én békét hagyok, |
Önnön hitem magasztal. |
Így éltem én, így élek is: |
Ha több bajon átmégyek is.] |