Csokonai Vitéz Mihály: A Dugonics oszlopa
A Dugonics oszlopa
Az ő barátihoz és tisztelőihez
Mit? hát valójában láttam e szememmel,
De hát álmodhatik oly tisztán valaki,
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
| Vagy csak álom játszott képzelődésemmel? |
| Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? - |
| Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk; |
| Mintha kísért volna egy mennyei lélek. |
A magyar Hélikon virágos tövében,
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön,
A hegynek tetején, hová a szeretet
Láttam, magam láttam ... De mivelhogy nagyok
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
| A szelíd múlatság híves mezejében |
| Egy kis bokrétába tarkán egyengettem; |
| Danoltatott vélem nyájas andalgásom, |
| A bokrokról visszasüvölte kettősön. |
| S az édes vágyódás vélem felnézetett, |
| A látások, és én kis éneklő vagyok: |
| Kőmaradványokból egy dicső oszlopot? |
| Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek. |
Egy nagy setét barlang egyedűl magában,
Porlott kövét lepte a régiség moha,
Rakás maradványok puszta dűledékit
Sok mauzoléumnak itt tört le a feje,
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
Kőhalom már, amit rakott Szemiramis,
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
A feledékenység űlt ezek tetején,
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
Egy homályos felhő, mely a mélységről jött,
A néma hallgatás őrzi e barlangot
Olykor, ha ide jut világunk lármája,
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes,
Nem volt a Labirint oly tévelygős régen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Mint amennyi öszvekevert tekervények
Ténari öblei poklok üregének
Amilyen homályba úszik e tartomány,
| Mély torkolattal áll a hegy oldalában. |
| Mintha még kéz sem lett volna rajta soha. |
| Az idő fogai lassan tördelék itt. |
| Eltemetve van sok temetésnek helye. |
| Melyeknek a porban alig van már nyomok. |
| Melynek már a darab köve is elkopott. |
| Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis. |
| Megvetve hevertek mohosan a porban. |
| Agamemnon előtt akik virágzának. |
| Vastag gyászos daróc volt burkolva fején; |
| Hevert a láb alá tapodott hamvakon; |
| Bocsátotta gőzös fejét a térdére; |
| Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. - |
| És nem ereszt belé semmiféle hangot: |
| Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája; |
| Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket. |
| E környékre hideg szárnyait bocsátja. |
| Amit a századok szűltek, ő felfalja: |
| Melybe megy, valami a világon terem. |
| Minden elmúlandót rakásra őrlenek. |
| Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi. |
| Igen omladékos, dudvás, szövevényes. |
| Mely épűlt Krétában titkos mesterségen, |
| Ezer ösvényébe annak nem rakhatott, |
| Között tétováznak ebben az ösvények: |
| Oly kietlen ködbe tán nem kerengének, |
| Hol hamar eltéved maga a tudomány. |
Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
Melynek buzgó szívvel első talpot vetett
A feledékenység setét barlangjába
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
S akkor a gráciák csínosra faragták
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
Némelyik a Trója öszvetört falából
Némelyeket köves sziklájából raka
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
Kún maradványok is közötte látszottak,
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Roppantak valának, mint amiket maga
Toldi állította ezeket magának,
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
Ezekből építék az oszlopot ezek
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
Sok dicső őseink nevei új fényben
Ezek között látszott, a főtiszteletű
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Azok közt bennem is az öszveolvadott
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
| Hogy járta fel ezt a régiség templomát. |
| Hogy amit ő már itt látott, más is lássa. |
| E régi kövekből néki oszlop legyen, |
| A háládatosság s hazai szeretet. |
| Szedett követ ezek rakták fel sorjába, |
| Háláló könnyekkel öszvecémentezett; |
| És reá a szépség mázát bőven rakták. |
| Trombitálva tartott az érdem s tisztelet. |
| A darab köveket rendre nézegettem. |
| Volt faragva, Párosz fejér márványából. |
| Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka. |
| Argonautáival vitézkedő Jázon. |
| Etele és kedves Etelkája vele. |
| Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak. |
| Tíz ember is alig bírná fel ezeket. |
| Hercules Abila- s Kalpénél faraga: |
| De már hasadásin bokrok származának. |
| Amint mutatták a kövek mohodzási. |
| A Dugonics hírét felépítő kezek. |
| Triumfált az idő elmúlandó voltán. |
| Kezdettek ragyogni e nagy építményben. - |
| Dugonicsnak metszve, néhány arany betű, |
| A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK! |
| Sok hév indúlatok buzogtak alatta. |
| Szív sok háládatos könnyekre fakadott. |
| S hazafi csókokkal értetvén tégedet, |
| Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam. |
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam,
SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
| Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia. |
| A te érdemidhez illetlen versekkel. |
| És alá ez egy pár sorocskákat írtam: |
| A NAGY DUGONICSNAK A HÍV |
| CSOKONAI! |
