Batsányi János: Imhol ma is...
S a régen elmúlt ostoba századok
Szívfagylaló bús éjjelén költ |
Vak babonának igája nyomja; |
Fejét egekben, lábait a pokol
Mélységiben rejtvén, kegyetlen |
Isteninek buta mennykövével |
Terhedre szolgál életed ösztöne;
S mely a baromtól Alkotódhoz |
Felvisz, az ész, fene kín gyanánt van. |
Már néked: ég, föld ellened esküdött.
Láttadra eggyütt cimborálnak |
Nagyjaid ál fejedelmeidnek |
Hogy, pártfogóid tűzzel emésztve, ne
Légyen, ki fertelmes nadályid |
Véred-erét kiszopó fogától |
E szenvedő szív, Mindenek Atyja te!
Elnézed ezt? vagy költemény csak |
Lételed? agyszülemény? hiú váz? |
Szó, hang?... Igazság! balgatagok süket
Bálványa?... Természet! hol a te |
Isteni rended, örök hatalmad?... |
Mesterkedéssel végre kiforgaták,
Szentségtörő kézzel kiirtván |
Mindazokat, kiket a szabadság |
Zászlója mellől el nem ereszt vala.
Elhagytad őket, vak s bolondul |
Játszadozó csapodár szerencse! |
Vesztekre térült korcs maradék előtt;
Mert úgy nevelték, úgy taníták |
E csapodár idegen bitanglók, |
Ezer halállal támogatott, kevély
Székjekben ülvén, onnan osztják |
Szégyenes érdeme csúf jutalmát. |