Babits Mihály: VERSES NAPLÓ
s napjaim simán gurultak, mint a fűznivaló gyöngyök.
Jaj, egy élet is kevés már, és egy nap is sok nekem!
Én már csak az órák képét festetegem, mint a piktor,
este újra és újra festi, fények játékát tanulja;
én is óráról órára, ahogy jön és megy a felhő,
lelki fényeim játékát festegetem újra és újra,
de versem mint fénysugár, a távol ürbe viszi őket,
a jövőbe, mint a fénysugár a táj képét az ürbe,
ahol él és száll örökké, az Isten szemébe gyülve.
Még csak hangolnak a zenészek.
Kenderice. Kenderice.
vagy kakuk zeng föl innen-onnan,
amit a morc éj elhallgatott,
itt is, ott is, a bokorban.
A hajnali óra üt bele.
hogy múlnak a hajnali órák.
Életem órái múlanak.
órái múlanak zengve.
Ércesen múlnak ők, öblösen.
Azt az órát én meg nem érem...
Zenétlenül, így kell végeznem...
Ki a vendég akire várjak?
Az ablakon egy dongó nyöszörög.
Mintha önmagát csufolná...
S a szél is kezdi már: zug, zug, zug...
Ilyenkor kezdi s csak este ül el.
.....Mit álmodtál, kedvesem?
mi nem hallottuk, mi aludtunk mélyen.
Mi már hiszen falusiak vagyunk.
a kőmivesek. Villany ég maholnap
s olaj nem fogja kormozni falunk.
Terrászokat rakattam sárba-gazba.
Mint felvigyázó botos babilón
gyarmatos, néger szolgáit ha nézi,
ugy állok fönn a lépcsőfordulón
a munkát. Pedig sem évem, se pénzem
kis gyarmatunk álmára nincs elég.
munkás nem vagyok. Csak úgy nézem őket,
ahogy hallgatjuk a fülemülét.
minthogyha hosszú táviratot kopognának valahol;
kopog, fürészel, von, csikorog: dróttalan Morse-jelek,
érthetetlen s végérhetetlen sziszegés a mezők felett
vidékről. Valahol lehült a levegő hirtelen
s mert egyetlen életbe kötve e földön száz távoli táj,
ami egyik oldalon történt, az a másik tájon is fáj.
de búhatnék vad preríken, vagy rejtek völgyek ölén:
a világtól nincs föld elzárva. Rám kopog, megcibál,
utánam nyujtja hideg kezét egy szomszéd éghatár.
mert ide föl se jön a postás,
hanem a kis cseléd, Mariska:
piros szatyrával ő a posta.
Hozzák felém hireit és őt.
Kék, szélesfodru, könnyü szoknya
száll terraszokról terraszokra.
nem tudja, mit tart a kezében.
Ugy jön ujsággal és levéllel,
mint Aeolus lánya a széllel.
Mily szelek fujnak a világon?
Ing a domb, leng a ház, s nyugalmam
hajlong mint a levél az ágon.
"Mit álmodtál, kedves?" - kérdeztelek elébb.
Nekem mindig vádló, rossz álmaim vannak:
nem szégyen-e társa ma a nyugalomnak?
megyek, hol a zsering s vad gaz összetorlott,
ami, munka hijján, megfojtja a kertet,
mint a gondolatok hálója a lelket.
emberi törvényt a vak bozótnak szabni.
Ami Istentől van, rendetlen, vad dolog:
csak azt mondom rendnek, amit én rajzolok.
Szakállas burjánzás, engedetlen csirák!
Óh irtó mámorom! óh gyilkos gyönyöröm!
Kemény fonadékát vágom, ölöm, töröm...
Meginog és poshadt, kusza boglyakba vész.
Vágom hatalomban, átforrósult hitben:
a nap ugy néz rám, mint zsarnokra az Isten.
Nagyon is sokáig bámult már a gazba.
S tudom, majd ha este elfujom a lámpát,
szobám éjében is füvet és torzsát lát.
benn ülünk a függönyös verandán.
Kávé gőzöl, édes-erős illat.
És a pasziánszot rakja ujjad.
nyomán apró szökőkutak forrnak;
s arcom visszanéz, mint bűvös körből
egy fekete, kerek jóstükörből.
piros szivek, zöld levelek, sorra,
mint az ősznek piros és zöld gallya
hull majd nemsokára az udvarra.
amely megjósolja és beváltja,
hogy hány nyáron ülünk még mi itten
ilyen polgárilag és meghitten,
és remegve hogyha jön a posta?...
Így múlanak életem órái:
kártyaejtő ujjaidra várni,
eltünik az egyik másodpercben,
majd fölbukkan ujra, mintha szállna,
karjait mint szárnyakat kitárva.
szereted-e a legyeket?
A délután oly fülleteg!
Pihenni próbálsz: nem lehet.
fátyolszárny csikland orrodon;
majd hirtelen fülön kotor
egy rebbenő kis légsodor.
ezerszer visszaszáll reád,
mint kinos emlék, pici vád,
mely nyugtot egy percig se hágy.
s eleven mint az ördögök
s puha mint száraz, puha csöpp,
mellyel a világ arcba köp.
szereted-e a legyeket?
vagy ölnél, ölnél, ezreket,
hogy megvédd bús kényelmedet?
lesz szobád: kisebb nem elég,
hogy megférj és békibe légy
a léggyel, és veled a légy!
A pallér a beton lágy husát paskolja.
Csüggedt szemmel kérdez az üres délután:
Mit csinálsz most, gazda? Mögibük állsz ujra
Nincsen egyéb dolgod? más kert amit munkálj?
más gaz, mint e szegény füvek, amit gyomlálj?
Szólogatom magam, mint aki poéta...
Nem furcsa-e, kedves, igy idehúzódva
élni (s tán egy kicsit táblabiró módra)
egy irógéppel, mint tört vitéz egy rokkant
s messze látja hogy a barbár ellenerő
mindent befon, nincs jog, s a kuszára görbedt
igazságtalanság fölveri a völgyet -
s lombok poshadt árnya alatt az isteni
igazság beteg lesz s nem bir lélekzeni -
Az az igazság is, aki bennem lakott,
nem is tér, de idő távolában ringna
egy tünt, naiv század hét szilvafája közt...
mindenfelé erdők s szörnyek veszik körül;
küzdött ellenük, de most attól is fél ha
egy levél a szélben lába elé röpül.
nagy folyó, kis város szeliden néz föl rám;
s már a szél is megáll, hirtelen elhallgat,
mint a ventilátor amit lecsavarnak.
katonagyakorlat moraja a vögybül.
Folyón innen és tul két kis szomszéd ország
lapdázza fülembe a jövendő harcát.
Messze tütül egy gyár: a munka véget ér.
De a csóvás bomba egész éjjel dörög
s a gyanu virraszt az alvó világ fölött.
kulisszáit az este:
giccses alkonyat.
Páthosszal, tragikussan
szinpadról lecsusszan
a vén szinész, a nap.
őr diófánk ir rá
idegen betüket.
Mint Belshazárnak ódon
falára mozimódon
égi vetület.
keresztjét zord ökölbe
szorítva emeli.
Zordan nyujtja a Béke
jelét a baljós égbe,
mely vérrel hullt teli.
a szürkületi vatták.
Árnyék elborit.
Bezárul a diófa,
leveleivel óva
magányát s titkait.
koppanva, beütődve
bőregér csap át.
Gyertya lobban égni,
s száz pille összevéti
az életet s halált.
pislog egyszerre fel ránk:
a város villanya.
Köztük e fölébredt
csillagos földi égnek
tejutja a Duna.
még nem játszott eleget ma, panaszkodik siró szájjal.
Igy sirunk talán ha majd a Halál akar ágyba dugni:
mikor már rég megbékéltünk a mindennapi halállal.
mint egy kastély szent urnője völgyi falvak szegény népét:
tarkakendős pórleányok vettek körül, a virágok.
Jer, szép várurnőm, halkléptü tollas szerecsen szolgáink
Jer, kigyul királyi cellánk.... kigyul a szerény olaj,
melynek lángja époly könnyen fúl koromba mint az élet.
Nagy, esetlen cigány prücskök ugrálnak ajtónk körül.
idegen drót várja már az áram lázát, mely a város
élő hálójába kapcsol. Fényben fognak úszni függő
kertjeink, s e hegy mely István király óta szomoru.
mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zug a földön!
Gyuljanak ki planétánknak utjai és rétjei!
Ragyogjon mint boldog gyarmat fekete puszták között
Fényt, óh tiszta fényt! Ne kelljen pötty kezednek kormos lámpát
gyujtogatni többet! és ne ácsorogjunk, mint e prücskök,
búsan, félig nyilt ajtóknál, a fények küszöbjein!
csakhogy fény legyen! Nincs lepke szomjasabb, halálosabb
mint mi e petróleummal világított vak viskóban
e homályos hegy hullámán - mint ki egy szál deszkán úszna
Vigyázz, jól fogózzunk, édes, el ne ereszd vállamat!
Messze vad rakéta pattog s az ország bús utján járó
gépkocsik sugárseprője ablakunkon be-becsap.