Babits Mihály: TÉLUTÓ A SÉD PATAKNÁL
olyan símán gyűri lejjebb vizei halk hüsét,
mint titkos mángorlóból gördülne selyem lepedő.
Kanyarg a mély szakadékban, s locsolja arany csepegő.
zord lelkem is élvez és áld,
szabad ég! szabad ég!)
Jajgatni fogsz, ha vize benned medredet tépve leszáll
s csapkod, mint ostoros hóhér: bömbölni, zokogni fogsz!
Arany Séd! tudsz-e róla? oly nyugodtan ragyogsz...
fagyos szememben drága méze megikrásodott.
Testem csupa fájdalom még, lelkem csupa félelem:
mi lennék, édes, hogyha te nem lettél volna velem?
zord lelkem is élvez és áld,
szeretet! szeretet!)
jön már, s nyugalmam medrét megtépve rám zuhan:
ne remegj, maradj sima, lelkem! tükrözzön benned az ég:
óh nem lehet az rossz világ, amelyben ez a nap ég!