Babits Mihály: GYÓNÁS
fonódott síma szép karod |
ez emlék, s most se sápadott). |
ragyogott fönn a telehold; |
nagy ünnepélyessége folyt. |
alatt macskák surrantak át, |
kisérték lépteink nyomát. |
mely a halk fény alatt kikelt, |
mit annyi öröm ujja vert, |
mint a hajnali harsonák, |
szakadt ki nyögve, és fonák |
akit családja szégyenel, |
mélyébe dugtak hosszan el. |
"Hogy minden itt oly szomorú; |
a földi rút önzés kibú; |
és hogy a géppé lankadott |
mily céda, meddő állapot; |
szerelem, szépség ingatag, |
mindent az örök sírnak ad!" |
e csöndet, ezt a holdvarázst, |
suttogott szörnyü vallomást? |