Babits Mihály: KETTEN, MESSZE, AZ ÉG ALATT...
s holdak forognak,
nőnek, fogynak,
és mindig nyitva az ablakom.
mint a szoba fala, melyet alig
lát meg, aki benne lakik:
kék meztelensége hitvesem.
varázs, lassankint elveszik;
de annál jobban isszák a közelit
szemeim, e kéjenc mikroszkopok,
hempergőzésükkel a pad alatt,
s az ijedt ágra csöppent madarat,
sőt amint ráng a röpülő bogár
Így ráng lelkem is úntalan,
pedig neki is szárnya van,
s kitárva az ablak, hogy messze szálljon...
labirintusában, édes,
mérve e végtelen-véges
kanyargás rózsaszín üreit,
tangensben a halánték felett,
követve valami kék eret,
nem jut messze: szemedbe esik,
Lelkedre tapad:
s eped és apad,
és fáj és fájat, és vásat és vás,
kik néha lihegnek: Eressz el!
s néha sziszegnek: Vessz el!
s ölelésük csak annál tapadóbb,
e bűvös körből: "Nézd, a pad alatt
kis kutyád...!" - mondjuk. "Nézd, a madarat...!"
- S nézzük szomjasan és csüggedetten.
e tagadott, nagy, sivatag szomj?
Lélek vagy te is, asszony!
Szemedben látom a kínokat.
mint messze tenger
az örvény-fogta szerencsétlen ember
vergődésén? E csöpp forgóban rab vagyunk.
kerengnek, kikre nem figyelünk.
És hangok hívnak: gyerünk!
Millió testvér várja a rabot.
üresebb, mint a börtön;
s lásd, napjaim már oly hiába töltöm,
mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.
megöl a homok, ha még süppedünk!
Nyujtsuk segítségért kezünk
az Istennek vagy az embereknek!