Arany János: Hetedik ének
,Vagyon Lajos király oly nagy készületben, |
Sok erős vitézek vannak seregében.' |
Ilosvai |
Hogy Lajost álmából felveri egy követ;
Gyászos levelet hoz, sietős az útja,
Mi van a levélben? a jó Isten tudja,
Mert fekete azon a zsinór, a pecsét. |
Olaszok ölték meg, orozva, titokban,
Önnön hitvese is részes a dologban.
Hamarabb a halál színe ábrázatját,
Lehanyatlék búsan egy nagy zsölye-székbe,
A könnyű levelet sem birta kezébe'.
Könnyü volt a levél, de nehéz a bánat, |
(Olasz herceg volt ez, más nevén Durázzó;)
Végtére Lajosból így töre ki a szó:
Hát ilyen koronát tettek a fejedre?
Jaj! ezér' kellett oly ifian megválnunk,
Hogy utolsó légyen az a búcsu nálunk?
Nem is búcsu volt az, nem is volt bánatja: |
S megválik: örökre? vagy csak nehány percig?
Az előttük mindegy, közönösnek tetszik.
Te valál a "jámbor", én voltam a "vásott";
Emlékszem szavadra, szőke szép hajadra,
Fekete szemedre, tetszetős magadra,
Mikor atyám elvitt, játszani kis társat |
Vitt, hogy növekednél a királyi székre,
A nápolyi trónra - igen, mészárszékre!
Hogy acél ne járjon, az ujjadra vona?
Mit az egész bűbáj, csudatékony varázs?
S a minden varázsnál jobb anyai tanács?...
Fekszel, temetetlen - ha csak elbukásod |
Ki fogá be szemed? ki siratott végig?...
Oh, ez iszonyú bűn feljajdul az égig!
Vete véget; korán, ifjú éveinek!
Nem világos nappal, hanem éjjel, orvul,
Megejtve, kicsalva hűtlen női karbul!
Johanna, Johanna, átkozott feleség! |
Hogyha ezér' Isten, s karom meg nem büntet:
Nincs több a világon, megtorlani, bűntett!"
Szíve telijéből valami keveset,
De azért bús gonddal tele maradt színig:
Soká lesz az, mikor bánata megszűnik.
Azonban a rossz hir, s ki a rossz hirt hozta, |
Felzúdúl Budavár, mint a darázs-fészek;
Urokért, Lajosért élni-halni készek.
Kit elébb s tovább lél, tudja-e? kérdezi;
Sok már ugyanannak beszéli negyedszer,
Akitől maga is hallotta nem egyszer.
Ez lovát keresi, szalad az nyergelni, |
Csörög a kard, páncél, fenyeget a lándsa:
"Háboru! háboru!" a nép riadása.
A hadra-hívó kard fejét fölemelte,
Majd ösi szokással: mártva meleg vérbe,
Majd írva pirosan királyi levélbe;
S valahol átvitték, valamerre mentek, |
Pap a papi széken, nemes a nyeregben
Festi a közös gyászt fekete szinekben.
Legyenek felgyűlve Budán, Szent-Jakabra.
Időközben a vas mindenfelé duzzadt,
Röhögött a kohó, a pőröly is izzadt;
Eke, boronástul, betegen hevernek: |
Hadi hirtől hízik a paraszt a hűsön:
De meleg a műhely, bár a nap ne süssön.
Csakhamar elhagyta fényes Visegrádot,
Hova édes anyját látogatni volt fel,
Kölcsönös panaszban nem sok idő mult el.
Most Budán székelve, éjt-napot eggyé tesz, |
Tart tanácsot; ir, vagy csapatokat szemlél,
Nincs olyan időperc, kibe' dolgot nem lél.
Budai vérmezőn az indulót várja,
Zászlói lobognak keleti szellőben,
Liliom virággal teleírva bőven.
Büszke nyakát a struc magasan felhordja, |
Mellőle a négyes szalag se' hiányzik,
A kettős kereszt is fodorodva játszik.
A vezéri zászlót lengeti a szellet:
Dűlt paizs a címer két fejér galanddal,
E fölött koronás, szárnyas ezüst angyal.
Hédervári Kont az, - Miklós főpohárnok, |
S hogy az indulásra nem hiányzott semmi:
Lejöve a király, tőlük búcsut venni.
Hova nektek - úgymond - indulástok vagyon:
Mentek Sztiriának és Gyula-Vásárnak,
Hol vitéz szomszédim nyilt karokkal várnak.
Amerre ti jártok, azt a földet ott a |
Hova im e strucok mostan vezérelnek,
Ott lenge turulja dicső nagy Etelnek.
Most is áll a tetőn régi mesés vára;
Balfelül a tenger s Akviléja * marad,
Eszetekbe hozván ama jós madarat;
Akkor vette magát a mocsarak népe |
Kerűljétek, mondom, e mocsárt s lakóit,
Víznek és száraznak kétszinű csúszóit.
A szegény versköltőt el se feledjétek,
Ki, midőn Etelét istenekhez mérte,
Kicsibe' hogy máglyán nem lakola érte.
Jobbfelé marad egy völgyi kies róna |
Melyek nagy Etelét most is emlegetik,
Soha, míg világ lesz, el sem is feledik.
Jártok Olaszország innetső vidékén;
Sorba jő Ferrára, Faenza, Rimíni,
Hol az út a tengerpartra fog levinni.
Valahol útaztok, valahol átkeltek, |
Vagy sarcot vegyetek, vagy ragadozzatok!...
És szent koronámra szennyet ne hozzatok.
Jusson eszetekbe, hogy Nápolyban vagytok!
Ott Akvila vára fogad, a hegyen túl
Ellenséges földön visz az út ezentúl.
Ott a sötét zászló kibontva dagadjon, |
Vitézek, fiaim: bízom tibennetek!
Isten vezéreljen. Jó utat. Menjetek!"
Éltesse az Isten, éltesse a királyt!
Zendűl a zeneszó, ropog a had lába,
Fényesen kigyózik görbe völgy torkába.
A király ellenben visszament Budára, |
Nem lesz ott kímélve se' csapat, sem költség:
Egy hang lesz a gyűlés, abban semmi kétség.
Régi Vizsegrádon gyászba merűl vala,
Mert mostan az özvegy - Károly nagy királyé -
Ott tartja lakását, Erzsébet királyné.
Vizsegrád, Vizsegrád! hol hajdani fényed? |
Dunapart hosszában kerti ékességed?
Mérföldekre nyuló, párduclakta nyéked?
Megfért volna minden udvari pompája,
Meg sem töltve bizony negyedfélszáz termét:
Most rókafi sunnyog, ássa kicsiny vermét.
Nem néz le kevélyen a Dunára kapu, |
Oda van a lépcsők márvány büszkesége:
Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.
Negyven láb magasan - hej! az is oda lett,
Nem ragyog a földje márványkirakással,
Nincs beárnyékolva illatozó hárssal,
Nem is veszi környül nagy paloták szárnya, |
Maga a koronát féltő hegyi fészek,
Az is összeomlott, letörék a vészek. *
Sirató dalommal föl nem építhetem. -
No s hát, a királyné vizsegrádi háza
Endre herceg után öltözött mély gyászba.
Ottan a csillámló fejedelmi pompa |
S a bú, mintha űlné királyi ünnepét;
Felvette magára legszebb öltözetét.
Királyné asszonyhoz nemes úri hölgyek,
Hajadon és özvegy, és kinek a férje:
Fő-fő rangot visel, fiatalja, vénje.
Jártak hosszu sorral a nagy palotákban, |
Szaporíták versent a királyné jajját,
Hangosabbá téve szózatok fájdalmát.
Hófejér viaszból, éjjel-nappal égnek,
S nagy öreg harangok, virradattól estig,
A tornyok falait szinte megrepesztik.
Vége-hossza nincsen a gyászos menetnek: |
Mondatik mindennap búsan zengő mise, -
Annyi pazar pompát nem látott senki se!
Mindennap misére megy a kápolnába,
Mely a paloták közt áll vala középen,
Remek építéssel, a várhegy tövében.
Koldusok, szegények, fölemelt süveggel, |
A királyné pedig alamizsnát oszta,
Ki után a sok pénzt három leány hozta.
Adakozni bőven Isten-dicsőségre:
De most adományát tízszeresen adja,
Hogy legyen istennél több a foganatja.
Klastrom emelkedik, fényes templom épűl, |
Jut is abból minden papnak és barátnak:
Az Isten szolgái szűk időt nem látnak.
Nem hagyja nyugodni véres multak képe:
Ősz férfi vonaglik ágykárpitja megett,
S haldokolva hörgi: "gyermekért gyermeket!"
Zács Felicián az, követi családja: |
Szomorú az eset, miről egy időben
Zeng vala bús ének lantban, hegedőben.
Amért a királyné, lányát, ifionta
Átaladá öccse buja szerelmének, -
Így tartja felőle a hegedős ének;
Kardrántva rohant a gyermekinek érte, |
Zácsot ezért őrök ott helybe' levágák -
Aztán negyedízig minden rokonságát.
Emiatt nem nyugszik Erzsébet királyné,
Hogy szörnyü halált halt kedves fia Endre;
Csak egyéb csapás is ne követné rendre! -
De Lajos (ártatlan emez átkos tettben) |
A nemesség is már csapatait hozza,
Száz, vagy ezer számmal, - kire hogy van osztva.
Lajoshoz sereglő régi nagy családok!
Összefoghatnálak egy bűbájos körben,
Hol magát az utód lássa, mint tükörben!
De sem a képírót süker nem biztatja; |
Legyen elég, pusztán nevek érintése,
Mint tavon a föcske szárnya legyintése.
Messze kis Erdélyből hozta ezüst szárnya,
Maga István vajda feje a csapatnak,
Fiai, testvéri tőle nem maradnak;
Mint egy büszke folyam ága-bogát vonja, |
Laczfi Endre, Miklós, Pál, Mihály testvérek.
Osztályosi Apor László nagy nevének.
Kit Lajos e harcban teve fővezérré;
Nem ifiú, nem vén: haja vegyes ősszel:
Barna férfi-erő, tiszta ezüst ésszel.
Bölcs vezér, tanács, - de bátor, erős harcfi
Példabeszéddé vált: "ez második Laczfi!"
Így szokás, nagyítva, hímet varrni róla,
Nem szokás azonban venni szórul-szóra.
Vele jött az öccse, és két fia néki;
Címerül egy rózsa, hat levelét hozta,
Benne pajzs, fehérre, feketére osztva.
Mit jelent e két szín, mi jóslata ennek? |
Két mező fekete, ugyanannyi tiszta:
E négy bajnok közzül kettő nem tér vissza.
Nádor öccse, Miklós; vezeté ezeket:
Olasz vér, de vegyült magyar anyatéjjel,
Lobogója díszlik a hét seregéllyel.
Távolabb csoportoz Budaméri Konya, |
Címere jelenti: az oroszlán rajta
Keresztet emelvén, hogy Széchenyi fajta.
Miklós, fia bánnak, maga is bán, horvát.
Andrási Temesből címert hoza szinte:
Koronás két arszlán és kardos levente.
Amaz Andorástól származik e család; |
Mikoron fejére szálla Szent Istvánnak
Az első korona, az első királynak:
Ott az ország nagyja, meg a külföld színe:
Papi és világi fejedelmi vendég,
Kemény láncsatörő, bajvívó leventék.
Az nap örömére víttanak egymással |
Ki fejét amannak vállastul leszelte:
Címerét Istvántól ím ez okon nyerte.
A Nádasdi nádja, koronás kacsája;
Ott a hegedű-pajzs, melyet ama gazdag
Bebek István és György, Dancs fiai, hoztak.
Jól juhászkodott ám ősapja ezeknek, |
Tündér adományból raka hét szép várat;
Címere a tündér, * csuda asszonyállat.
Fekete mezőn le, három fejér galand,
Hogy ők ama híres nagy Héderváriak,
Kont Miklóssal vérént való atyafiak.
De Ugrin fiának, mert ez már Ujlaki, |
Melyet egy koronás, szárnyas angyal őriz;
Törzsapja ez ágnak Hédervári Lőrinc.
Kétfejű nagy sassa teregeti szárnyát.
Vele bajnok öccse, az ifju Ivánka,
Ivánka az ifju, Vasmegye virága.
Szubics fia Pál is - már új neve Zríni - |
Paizsán a két szárny Zríni-serénységet -
Jelöl a kő-bástya Zríni-keménységet.
Fekete félszárnya vérmezőben szálldos,
A Rozgonyi féniksz förödik tollában,
Draskovicsén két sas, páros oroszlány van.
E zászlós urakkal sok nemes dalia, |
Csapi, Gúti, Kemény jelesebb közűle,
S két Forgács-fiu, kit Bebek Anna szűle.
(Nem Mária, bizony, magyarok királya!)
Meztelen a karja, vállai és melle,
Mintha övig épen a habokból kelne.
Festés: de ki látja, nézi elevennek; |
Szeme egy-két percig rajtavesz a képen;
Forgács Andor kapta; elmondom, miképen:
Messzi-földre hallik jégeső-zúgása,
A Sajó út nélkül tántorog, mint részeg:
Vérökkel itatják jó magyar vitézek.
Vérbe alkonyúlt le a nap is Muhinál, |
Futtába' két Forgács födözi testével,
Majd csak egyik: Andor, - bátyja elestével.
Tovább a királlyal fut az ifjú nemes,
Távol Adriába, tenger szigetére,
Hol Béla, mint vert vad, kipihenhet végre.
Ott egy nap az ifjú hogy a parton jára: |
Nagy haját fésűli, - arany tündöklésü
Hajábul aranyport szikráztat a fésü.
Neki sem kellett több, gyorsan felölelte;
Megijedt a habok Tündér-Ilonája,
Hogy idegen kézben hattyúi ruhája.
Kérte, adná vissza, nagyon szépen kérte; |
"Nem, halandó, azt nem! jobbat teszek annál
Egy tündéri csóktól hamar elhervadnál.
Mit rejt a jövendő, ez a sűrü fátyol:
Ám halljad." Azonban, övig a kékellő
Vízben, közelebb jött s így danol a sellő:
"Egy fiatal fának látom erős törzsét, |
Inkább lombosítja minden újabb tavasz:
Örvendj ifju ember! te vagy az, te vagy az.
Gyökere izmosúl királyi hűségben
Valamíg az Árpád fejedelmi vérit
- Már csak harmadízen - sirba nem kisérik.
Akkor új király fog érkezni habomon |
Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek,
Kit nevez a magyar Nagynak, egyetlennek.
Hogy ő sírba viszi a királyi házat:
Haj! mert e családon vér nehezűl s átok
Melyet a leányán teljesedni látok.
Forgács lészen az is, Forgács, ki megóvja, |
Hiába! hiába. Sulyos a vér-átok...
Zavarodik a víz: zagyva képet látok."
Mert az utólját már a vitéz nem hallja:
Lebocsátá lankadt tetemit a fűre
S elaludt, mint a tej, szépen, ahogy űle.
Most a leány kiszállt - nem habozás nélkűl, |
Hattyu-ingét gyorsan szép testire ölté,
Szárnya csattogása Andort is felkölté.
Mintha álom után... hiu szellő után...
Soká még a parton tünelődve jára,
Majd iratta képét öse paizsára.
Örömest engedte azt hordani Béla |
Hadban, öklelésen, párbajon és tornán,
Sátoron, pecséten, zászlón, sírja ormán.
Viseli a címert: két fiatal Forgács.
Berényi pedig jött fürge mókusával,
Révai tátongó fene farkasával;
Sárkány-fogakat hoz Bátori, Szokoli, |
Csáki fölismerszik véres emberfőrül;
Lóránt fia Lóránt fakadó fatőrül.
Zászlós Frangepánnak röpül tarka sassa;
Garai kígyója mérgesen növekszik,
Ama Bethlenéhez hasonlónak tetszik.
Egyszerű a Zudár sejtes ablak-ólma |
Nádasdi-rucája Gersei-Petőnek
E két nemes ágat hirdeti egy tőnek.
A Majtényi teve, a Viczai sas szárny!
Büdi bújdosója, a Csetneki halak!
Kisvárdai kígyó, mely farkába harap!
Mondjam-e Szentgyörgyi zászlaját, csillagját? |
A Derzsfi-oroszlánt, a Szirmai-rákot?
A Rajcsányi medvét? az egész világot?...
Hogy a dal szövése ne legyen goromba?
Nagy erdő ez együtt: ennyi sok családfa,
Viruló díszében mind egyszerre látva!
Emez fiatal még; az terepély immár, |
Csonkítva, lenyesve hajt amaz új ágat:
Mai nap is élő díszes unokákat.
Nem hizelgő verssel koszorúba fonja:
Felhat-e hozzátok az egyszerü ének,
Egyszerü kebléből a nép emberének?
Vagy hazai lantra fületek már gyönge? |
Sír bennem a lélek és e mai kortul
Vígaszképpen a mult dicsőséghez fordul. -
Most buborékot hány: sátortul nem látszik;
Most lobog a zászló ezerféle szinben
Rajlik a vidor nép, csillog-villog minden.
Messze a mezőnek fakó meze füstöl, |
Egy út az egész táj: a csapatok gyűlnek,
Mint haragos felhők, egymásba vegyűlnek.
Mit csak a szem láthat, s nem láthat elégszer;
Ott hányja virágát mindenik nemzetség:
Kitesz a királyért a magyar nemesség.
Maga, lova fényes; paripája kényes, |
Nem sok a gyalogszer, legtöbbje lovas had;
Kiféle? miféle? címerén olvashadd.
Gyűle gyalogszerrel, hogy Nápolyt meglássa:
Itt is, ott is mozog, hullámlik egy csapat,
Mint búzavetés, ha szélben árad s apad.
Ezek nem címerrel, bokrodzó sisakkal, |
De azért kemény nép: szivök mind huszári,
Nem tehetnek róla, ha gyalog kell járni.
Szemes, ügyes, virgonc nyilvető ijjászok,
Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,
Mikor öklelőznek a várdöntő kosok.
Lajos e hadakkal maga tábort járat, |
Futtatja egész nap, zavarja seregét,
Porolván a puszta fakó köpönyegét.
Széles szárnyaival csak a földön jár ez,
Kiteríti néha, mint valami héja:
Mérföldet kanyarít egyszeri karéja,
Összecsapja megint, hegyesen, mint fecske, |
Kanyarodik, szélt vesz, ritkul, összeforrad:
Mintha egy élő test vón' az egész sor had.
Mintha bárányfelleg... sokszínü szivárvány...
Lendül a sok zászló maga-fogta szélben
Majd egymás után, majd ezer is egyszélben.
Sárga lován Lajos maga úgy cikázik, |
Futos a had előtt, mint egy futó csillag;
Ragyogó sisakján nagy fekete tollak.
A lovag is fáradt, meg a ló is renyhűl:
Vissza sátraikhoz, vídám lakomára
Széled a poros nép, a lihegő pára.
Füstkoronát tesz fel valamennyi sátor, |
Kuncsorgó juhász nép, támogatva botját.
Messzünnen irígyli ezek állapotját.