Arany János: Hatodik ének
,Gazdagsággal való rakott sírt felbonta.' |
Ilosvai |
Hogy tipra keresztül egy boldogtalan év
S közel a másiknak fele is már rajtam,
Mióta e dalra kulcsolva van ajkam!
Még az se merészelt - a panaszos ének |
Egy szomorú kőre űlt szárnya-szegetten
S néma didergéssel gubbaszta felettem.
Kedvesem egyetlen kedves maradványa!
Ki neved a költő ámaiból vetted,
Anya így szólítván, csecsemő-szülöttet:
Baljóslatú névvel jöttél te világra! |
Hogy sorsod azéhoz közelítsen gyászban,
Kit képzetem alkot a Rozgonyi házban!
Alig ösmerkedvén "a kis idegennel"; *
S te nem ismerhetted bús életed árát:
Amaz elporló szív teljes-egész tárát.
Sínyleni - oh, hogy ne? már sínyled anyádat. |
Hanem, amit vesztél, nem érted egészen:
Emléktelen emlék, egy üres hang lészen!
(Mit emberi vad dölyf gúnyol teremtőnek)
Hol van a toll, a szó művészi hatalma,
Életre idézni ami neked halva?!
Fogsz írni magadnak róla hiú képet, |
Hanem az a kép már merő idegen lesz;
Boldogtalan gyermek! a te anyád nem lesz.
A szép kis ablakból kisugárzó lélek.
Mely, mint kicsi csillag, haj! rövid ösvényén
Beragyogta körét, egyedül önfényén;
Az a komoly érzés játszi kedély mellett, |
Nyilt szív, ajak és arc, nevető nagy kék szem...
Róla vetett árnyék: de nem ő az mégsem.
Előtted az a sír, kedves kicsiny árva!
Te csak a felszínen, virágain játsszál,
Legyen a gyász könnyű mely örökbe rád száll.
Élj te!. . . hisz ő jóslá haldokoló szájból: |
Soha ne értsd a bút, mely ide van írva:
Vigyük a te részed, mi öregek, sírba. -
Maradott, hogy Toldi fölverte kegyetlen
Mint a virág, melyet zivatar elgázol,
Kókadva lehajlik, letörötten gyászol;
Harmat esi: rothad, sugár üti: sorvad, |
E tüzet ama víz éleszti, nem oltja,
E vizet áma tűz nem issza, de ontja.
Ki tudja, mikor lesz annak helye hűvös?
Még hitető szónak fülében a zajja:
Lessz-e idő, vajjon, mikor ezt ne hallja?
"Jer, jer!" az édes hang csapja fülét: "jer, jer!" |
Oh, bújni, pirúlni, a földbe sülyedni,
Elveszni!. . . de mégis szeretni, követni!
Az, kit előbb védtél, maga is ellenség;
Hol van az oltári szent eskü bizalma?
Ím, az erős támasz most egy hiu szalma;
Szeretni, szeretve, megimádva lenni, |
S kicsit is bánni, mi az elmulté lett:
Hát még az egész, nagy, irtózatos élet!. . .
És menti, kimenti, érte vivó Toldit:
Ki tudja, mi rejtett fogadás gátolta
Hogy megnyissa szivét, akkor, vagy azolta!
S nem volt-e az egész viadal kísértés?... |
Hogy ama jöttmentnek magát oda dobja,
Csakhogy az oltárnál melegedjék jobbja?. . .
Hogy bosszura vette Toldi cseles harcát,
Vissza nem űzé Tart egyenes szavakban,
Nem volt bizodalma a nemes lovagban!
Tárt karral ölelni hogy' sietett volna! |
S ama képzelt jóhoz, melyet így eljátszott,
Élte a halálnál feketébbnek látszott.
Meddő legyen inkább, az egeket kéri;
S visszára viszálván anya-érzeményét,
Meggyűlöli apja lehető reményét.
Ím, hős ivadékban háza dicsőn kelne! |
És most tönkre teszi a Rozgonyi házat
Vagy keserű balsors, vagy örök - gyalázat!
Vérrel lepi arcát, csupa gondolatban;
Sülyedésén már is megriad, elszörnyed:
Ajkán idegen csók pokoltüze terjed!
Oh, hol van elég köny, oltani, e tűznek? |
Szeplőtlen alakja neki égő szégyen,
S ha mondja is: "ámen," nem meri: "úgy légyen".
Többé az imádság, érzi, nem őszinte,
Meg kellene bűnét, s nem birja, utálni,
Hazudik, hogy ettől meg akarna válni.
Már földi reménye idealant romban: |
Gyötrelmes az élet, a halál rettentő:
Maga egymagában viadalmas kettő.
Haza kerűlt Lőrinc valamikor éjjel,
Szeretett is volna boszut állni durván,
De szólani nem mert, Toldira gondolván.
Jöttére Piroska talpig elirtózott, |
Most érzi először, mennyire utálja
Kinek oh be másra tőn fogadást szája!
Követem bús Toldit szomorú életre: -
Nagyfaluba Miklós futtába benézett,
De az anya-kasban most nem lele mézet.
Nem gyógyítja szivét jó anyja beszéde, |
Komoran ezekkel rövid jónapot vált,
S fölkeresi most nyert szalontai odvát.
Jó emberek! egy szóm van elébb hozzátok.
Idegen lettem már én azon a földön,
Nem is ösmertek rám, ha oda vetődöm.
Tán az idősbek közt még szóba hozódik |
Kenyere is holtig; de világra zülle:
Ki tudja, ha lett-e, vagy semmi, belölle?"
S barangolom a tájt, kicsi sápadt gyermek;
Hallgatom a három nyárfa ezüst lombját,
S tanulom, amelynek tanui, a mondát:
Hogy telepedtek volt hajduk Köleséren, |
Azután hogy vették Toldi jeles várát,
Gulya s ezer tallér ütvén meg az árát.
Haza, Bethlen, a két Rákóczi kivánta,
Táborba, mezőre, hadakozni hősen,
Hogy robbana mindjárt, - köztük az én ősem.
De békeidőn sem vala ottan béke: |
S hogy el ne rabolja szpahi, préda-rántó,
Kardosan követte az ekét a szántó.
Jó Varga Mihály is hányszor aláméne,
Kinek a nevével immár török asszony
Csecsemőt ijesztget vala, hogy hallgasson;
Ablakon, azt mondják, így szokta kidugni: |
Megesett, hogy Mihály odakün hallgatta.
S jó lova nyergébe sebesen fölkapta.
(Noha én is szedtem vadréce-tojásit,)
Hova egy más hajdu a törököt hordta,
Tetemes váltságért adván ki gyakorta.
Szigetbe ladikján bekötözött szemmel |
Perdig a széles víz úgy megapadt nyáron,
Hogy hosszú doronggal evezett a sáron.
Testhalom, a Kender nevü érnek mentén;
Kisded halom ez már, horpadva, sülyedve:
Bár török ezrével van alá temetve.
Mert ott rakatá le, az öt kapitánnyal, |
Egri, Bakó, Torma, Csizmadia, Jőthe,
S Jakab a most élő Győriek előde.
Fejedelmi székből hogy urát kiüsse,
Rákóczi fejére a törököt hozván;
Vele sok budai, temesvári ozmán.
S mivel, Élesden tul, fejedelme késik, |
Akkor eszelt Győri egy ilyen furfangot -
De lankad ez a húr: váltsuk fel a hangot.
Folyt piros vér alkonyatig;
Megszaladt Ibrányi népe,
Meg sem álla Nagy-Váradig.
Rágja nyelvét Győri Jakab;
Hadnagyok közt a legkisebb,
Hajduság közt legderekabb.
(Volt elég a csatamezőn),
Kontyot is köt, tarka turbánt,
Patyolatból, piros fezén.
S hosszú handsár öve megett;
Ajakán, bitang török szó -
Hamis pénz, de jól penegett.
Egy kantárral végig halad:
Hétezerre, úgy mint egyre,
Becsüli a pogány hadat.
Mennyi jut csak egy-egyfelé?...
Látja, hogy ma győzelemre
Nincs egyéb ut, mint a cselé.
Rajta innen a Testhalom:
Ott fehérlett Ali szerdár
Sátora az éroldalon.
Csolnak - szellős tábori pad:
Csolnakon ült a bölcs díván
És - alatta Győri Jakab.
Ősz hajára emlegeti:
Rákóczinak e csatával
Hogy' lement a becsületi;
Fejedelmet másat kiván:
Rázza kontyát Ali szerdár,
Kevéset szól a bölcs diván.
Úgy megszédült! alig, alig. . .
Csak az éjjel ránk ne üssön,
Fel ne verjen fris hajnalig!"
S visszaoson Győri Jakab:
Szalontára, a hajdúkhoz,
Megviszi a hallottakat.
Csöndes, álmos az éjszaka:
Jól behallik, amint ágyúz
Réteken a bölönbika:
Ködben hamvad parázs tüzök;
Előálmot alszik ott lenn
A fölebb nem szított üszök:
Nem hibázhat merész cselünk:
Én vezetlek, ti utánam
Mint az árnyék. Jézus velünk!" -
Hallgatám a nép öregét:
Ifju lelkem szomjan itta,
Tej gyanánt az édes regét.
Szalontai zsíros határ:
Népe gyakran tova züllött,
Míg elölte török, tatár.
Gyarak, Vímer, Simonkerék,
Kölesér, Panasz - hol minden
Templomhelyet jól ösmerék.
A nép kincse: kapa, kasza
Mind a várban lelte helyét; -
Ekkor is volt nagy halmaza.
Győri gyorsan alávitet;
Messze a tart megkerűli,
Gyöpös az út, az éj siket.
A pogány had háta megett;
Szerinszerte mind kaszával
Telehányják az ereket.
Rejt halálos, férnyes acélt; -
Nem kérdezik akik teszik
Maga Győri tudja a célt.
Hajnal előtt, éjfél után:
Lóra szálltak, lesbe álltak
Győri és az öt kapitány.
A török két szárnya felől:
Százötven ló, s gyalog ami
Benszorult a pogány elől.
Perdül a dob, rézkürt riad;
Mintha ég-föld leszakadna
Tomboló zaj, sívás miatt.
Jézus segíts! Jézus ne hagyj!"
De helyéből, a sötétben,
Nem mozdul a maroknyi had.
Mintha folyna bősz viadal:
Kézre hurkolt vad lovának
Vonszolásán ébred a tar.
A derékhad Rákóczival!"
Hát megől most nagy-sok sűrü
Daru rebben, vadlud rivall.
Földön is kard, vízben is kard!
Allah! Allah! már fejünkre
Égből szórja le a magyart?"
Mint a vetést; egymás után,
Szigetenkint és egyenkint,
Győri és az öt kapitány.
Másnap is még, sőt hetekig,
Úgy vadászták, úgy halászták,
Élve-halva, mérföldekig.
Árpaszemmel, éhen veszett; -
Szalontánál a háromszáz
Hajdu dolga ekkép esett.
Böjttel, imádsággal ez napot megűlte,
Hogy megerősíték ingadozó székét,
S köthete szultánnal becsületes békét.
Íra kilenc pusztát nekik adományon, |
Akkor emelték a várnak erős tornyát, -
Ezután több útas nézze meg a romját!
Mező-Gyarak és több faluhely kövébül,
Tilalma dacára gyaraki Pethőnek,
Kit alkuval aztán magok közé vőnek;
De akkor e szónak se vége se hossza: |
S hátrafelé három öregebb századdal
Toldi felől ismét így zöngedez a dal.
Bús Toldi naponként elnéze mogorván,
Mint élemedett sas, kit a világ bosszant,
Szikláira bámul, egyedül, naphosszant.
Négyszögbe kerített alkalmas erősség; |
Nyúgotra mező s láp, be sem is látható;
Fekete mély vízzel mossa tövét "a Tó" *
Hol falait hajdan árok koszorúzta:
Megnézheti bizony négyszögbe határát,
Ki nem hiszi nékem Toldi jeles várát.
Mellette a Toldi helysége, Szalonta, |
Kölesértől fogva Kender nevü érig:
Ötvennyolc telek az, ha igazán mérik.
Hol unalom pállik, pók sző-fon, az űrben,
Vonszolja egész nap Toldi sötét árnyát,
S árnyéknál feketébb szivbeli magányát.
Oh mily egyedül van! igazán most érzi; |
"Ez az asszony háza! ez volna!" sohajtja,
S elfordul, az ajtót szomorún behajtja.
Mint, kinek elvitték szerette halottját,
A teritő helyét kerülni ügyekszik:
Hanem a lelkében szüntelen ott fekszik.
Vele virraszt későn, vele kél korán Ő, |
Nap, nap után, hízva mint hóguja gördül:
Toldi erős válla, súlya miatt, görbül.
Téli fakó színben, mint vára vidéke,
Vagy az a nyirkos köd, mely soha nem mozdul
Napok óta onnan: sem esik, sem tisztul.
Nem tűrheti: dolgot! valamit! akármit! |
De amely zsákmányra eleven bú rontott,
Haj! elmar az attól minden egyéb gondot.
Vára körül mindent, ami mozog, felver,
Nagy rémületére az öreg várnagynak,
Hogy neki, mint eddig, pihenést nem hagynak.
Ás-vés, farag, árkol, cölöpöl a jobbágy; |
S mint gyermek az úton; előre kifárad:
Csupa ördögárka környezi a várat.
Változik a kedve, de nem a bánatja;
Ez fekete színű fala a szövetnek:
Viseli ezt rongyig, virági kimennek. -
Majd téli vadászat örömire gondol, |
Pata * rengetegjén, mely még ősi, szűzi,
Medve, bölény, farkas szomszédait űzi.
Belőle az esti lakomák maradnak,
Cimbora-csődítő hosszú nagy ivások,
Vadász társaihoz gyülekezvén mások.
Benyúlnak az éjbe, az arany hajnalba. |
Orca-pirulással szégyenlik a fáklyák,
Hogy ezek a táncot szemtelenül vágják.
Vonzódva magától, de rabolt zsákmány is;
Fájdalom! azzá lesz a teremtés gyöngye
Amivé mi tesszük, "mi erősek". Gyönge. -
Immár az egész tél egy hosszu tivornya, |
Arra is a tündér kikelet rávíradt;
De Toldi sebének mind nem hoza írat.
Amaz egy csók mérge el nem enyész százzal;
Olykor az édesbe belehal, míg issza,
De még keserűbben tér bánata vissza.
Ezt hogy kiszorítsa, eszeveszett fővel |
Mit neki egészség, erkölcs, vagyon, élet,
Becsület, és jó hír, és örök itélet!
Nem bir erőt venni szülei fájdalmán,
Füle a rossz hírrel hetek óta telve,
Mintha körülzúgná erdők sürü nyelve.
Izent is, elébb csak szerető szavakkal, |
Hogy fia mért nem jön, soha is, egy szóra? -
Hű Bence cselédnek egy napon így szóla:
Bosszant nagyon engem ez a mende-monda
Arra, kit én szültem és már az ölemben
Nevelék isteni igaz félelemben.
Apja se volt ollyan - csak irígye költi! |
Tudná csak, amit rá hazudozni mernek!
Fogj be, Bence; lelkem' tépi az a gyermek.'
Tenger sok italtól Miklós feje gőzöl,
Szeme bortul nedves, tekintete redves,
Előtte ledéren táncol az új kedves. |
Toldinak ész nélkül ezt súgta fülébe:
"Jaj! engem az Isten mára se virasszon
Ha nem apám jő, meg a nemzetes asszony!"
Látta is ablakból; együgyü alkalmán
Öreg anyját, amint várába befordul:
Rögtön kiocsúdott feje minden bortul.
Mereven pillantást vete az ivókra, |
Részegen a dühtől sírvafakadt nőkre:
S kiosont, mint árnyék; hátul a lépcsőkre.
Szőrire, hátára zökkene Pejkónak,
S ki, az oldalajtón, megeredt felvágva:
Anyja elől futván a messze világba.
Ezalatt Bencével a nemzetes asszony |
Fiát igazoltan hogy mielőbb lássa:
Jaj! látnia sem kell: hisz' elég hallása!
Trágár dala rikkant buja dőzsölőknek,
Nevetés, káromlás vadul egymást űzi,
Csapja meg a lépcsőn dohos ital bűzi.
Küszöbön undorral tántorodik vissza |
Harag a fájdalmán hogy erőt vesz végre,
Belöki az ajtót, s löki azzal végre.
Áll (csak az árnyéka van belül a házban);
Keresi - a szíve öszeszorul fájva:
Ki elébe sem jött, hogy ott se' találja.
Nem tűrheti, látván az idegen renyhét, |
Arca pirul kissé, s karját fölemelve,
Bátran, erős hangon, így pattoga nyelve:
Nem hagyom a házát, javait prédára!
Én mondom, az anyja: el, el! haza innen!
Parancsolom! tüstint takarodjék minden.
Megver az Isten még - verjen is az átok - |
Hanem annak vége: ki, herék, innen! ki!
Úgy; hamar, egy-kettő! ne maradjon senki."
A cimbora, látván hogy Toldi elillant;
Férfiak a hátsó küszöbön, a nők is,
Orr-fintoritással kisorolnak ők is.
Kiki az indúlást várta elébb mástul, |
Csak a várnagy s Bence bújva egymást váltják,
Mint elülről mindig hátra rakott kártyák.
Nosza minden vére süveg alá szökkent,
Keze gyorsabb még, mint szava, gondolatja:
Somnyelű ostorral, ahol éri, csapja.
"Te, te, részeg! korhely! ki vagy te? mi vagy te? |
Hogy áll a szemed? he? - ne, elől! ne, hátul!-
Ezt tanultad a te vén, józan apádtul?..."
Mint kicsi korában; nem birta fel addig;
Köny, hiszen az csak volt, meg orrtekerődés:
De a hang nem váltott: lett nagy öreg bőgés.
Csillapodék aztán apai buzgalma, |
Ki előállítván várnagyot és szolgát,
Szigorún kikérdé fia élte-voltát.
Nincs hossza se vége a takarításnak;
Mint a pohár, mindent mosatott tisztára
Fiának, a rossznak, hazajöttét várva.
De hogy elmúlt egy nap, másik is, a hét is. |
Kulcsait a várnagy hite alá bízza,
S szomorúan hajtat Nagyfaluba vissza. -
Űzte szegény Miklóst fiúi szemérem;
Szíve a benzápult sok ronda gyönyörrel,
Teli sok önváddal, nagy lelki csömörrel.
De maró vádjához a bősz dac is ott van: |
Becsületén csüggött, s anyján, amaz egyen:
De ha becstelen már... az előtt is... legyen!
Egyszer bevetődött hogy, hogy nem, Budára:
Pejkó eszes állat, vagy csupa véletlen
Vitte oda? vagy más: a feledhetetlen?
Látni: ha láthatná! - de nem is óhajtja: |
A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni hogy bé ne lehelljed.
Egy kiaszott csontváz, bár idomi szépek;
Hervadt liliomszál, - így hirdeti szerte;
Hozzáteszi súgva: "mert az ura verte".
De talán a hír csak költve vala erről |
(Ritka eset is volt, ha megesett, régen)
Hogy szíve szakadhat lelki vereségben.
Lobogót feltűzte, rémeit elűzte,
Most diadalt űl már szentelt nyugalomban:
Jaj, de a szegény test - a csatatér - romban!
Virági taposva, díszei feldulva, |
Borult az egészre enyészetes árnyék;
Szárnyait a lélek lebbenti, - de vár még.
Kis varga kapusnak egy napon így szóla:
"Menj, kapus, e tollat sisakomról vidd el
Tarhoz, a Lőrinchez, ilyen üzenettel:
Holnap hajnal előtt Duna szigetében |
Velem ott megvíni életre-halálra;
Nehogy útcán verjem agyon, eb módjára."
Félt is először, de bízott is urában,
Csiklandja ez ilyen lovagi követség,
Már csak azon töpreng, hogy módosan essék.
Vasárnapi köntöst feszíte magára, |
Út közben a hallott szókat betanúlja,
S bátran a vitéz úr szeme közé fújja.
Hogy e hitvány embert fővel kidobatja,
De legott megrettent a következéstül,
Gondolja, tanácsot jobb kérni az észtül:
Mire használhatná e lenyelt kudarcot? - |
Megkérdi: miféle mesterségen volna?
Kapott válasz után komolyan így szóla:
Vidd vissza; nem ez a sora kettős-hadnak;
Lovagi törvényben a te szavad semmi:
Vidd vissza a tollat: nem fogok elmenni."
Kapus eltávozott ilyen üzenettel. |
Toldi sosem nyugszik, hogy bosszút ne álljon;
Függ élete immár nyomorult hajszálon.
Félve az ablakból s lopva kitekinget,
Napokig a házból sehova sem mozdul;
Nagy retesz őrízvén betörő gonosztul.
Végre a félelmet nem győzi, nem állja, |
Mint az örök szomj a vízi-betegséget;
Megyen a királyhoz szabadúlás végett.
Kétélü gyilokját az övébe szúrta,
Köti oldalára legnemesebb kardját,
Úgy meri megjárni Duna népes partját
(Mely házok előtt van); onnan fel a várba, |
S mikor, óra jöttén, palotába lépe,
Borúla ily szókkal a király elébe:
Hanem űldöz engem bosszuló ellenség,
Toldi erős bajnok, úton és útfelen:
Életre-halálra víni akar velem.
Csellel, erőszakkal rávett vala, rákért, |
Vítt; a leány nőm lett; azután megbánta:
Őrült szerelemre gyúladt fel iránta."
Nem akart elhinni Toldirul ily dőrét;
Még egyszer a dolgot kérdezi apróra,
S miután elhitte, komoran így szóla:
"Se te lovag nem vagy ezután, sem Toldi: |
Becstelenűl a díszt ma letépik rólad,
Róla is. Elmehetsz. Rossz bőröd megóvtad!"
Elfogatására, mint úti zsiványnak,
Csapatot hogy küldjön Toldinak e percben,
S tartsa nehéz vason, szigorú tömlöcben.
Az pedig otthon sem vala mílő héten, |
Mely töri a nádat rideg özvegy útján,
Egész falu sem bir vele a nagy pusztán.
Künt a havas tájék merevenné fagyva,
Legelőn s erdőkön barom egy se' béget,
Ő tűri soká a kínos, fagyos éhet;
De mikor nem győzi, faluba ront bátran, |
Csecsemőt is néha kiragad bölcsőbül,
Mire a vasvillás falu összecsődül:
Nem tud erőt venni, nem is akar, búján;
Szüntelen a bosszút éhezi-szomjazza,
De tűri ha súlyosb gyötrelme, panassza;
De mikor a vérszomj kerekedik felül, |
Lest olykor az útcán, a Duna szerin, vet:
Ha kezére kapná valahogy Lőrincet.
Hajtja üres nyomát erdők sürüjébe.
Lőrinc pedig épen tér vissza Budáról,
Vagyis Dunaszerre, lefelé a várból.
Lovagi nevének nem töri úgy veszte |
Toldi bosszújától sok ideig nem tart;
Jő hát le vidáman, még dúdol is egy dalt.
Ragadá nyakszirton s ráförmede mordul:
"Jössz velem itt mindjár' Duna szigetére,
Vivni: ne kiáltson rám egy pulya vére!"
S vonszolta - hiába verdik erölködve -; |
Bedobá Lőrincet mint valamely zsákot
Maga evedzővel nagy habokat vágott.
Egyszerre nagyot rúg s fellibben a csónak.
Oda tekint Miklós, mellette mi csobban:
Hát foglya kiugrott s lemerül a habban.
"Bosszúm' a Dunának nem engedem által: |
Kiáltá fel a hős, s lebukott utána;
S felhozá, mielőtt a fenékre szállna.
Úszva eléré a kis szigetet Tarral,
Letevé a fák közt egy szép tiszta helyen,
Megvárta sokáig, hogy jól kipihenjen;
Akkor szóla: "No Tar, itt az idő, vijjunk. |
Én csak e szál karddal, te egész fegyverben:
Viadalmunk ekkép van egyenlő szerben."
Látja, sehol senki nem jő segítségre,
Megfutni hiába: közelébb jó kardja,
Gyors lába Toldinak, mint a Duna partja.
Elbúsúlja magát, elszánja keményen, |
Halnia kell, tudja; de a reménység is
Felcsillan előtte: hátha talán, mégis!...
Sok szúrást ügyesen, sok vágást kikerül,
Toldit e fonák harc majd hozta zavarba,
Jobb kézre csinálván, amit amaz balra;
Fogat csikorint, hogy csak levegőt szabdal |
Hirtelen a fegyvert veszi bal kezébe,
S döfi hón' alatt Tar páncélja közébe.
Hogy' menekül gyorsan a szigetből, Toldi;
Nem volt oka: mert a sekélyre vonúló
Víz kiveré s ott várt csónaka, mint jó ló.
Hamar átalhajtá a budai részre; |
Míg a hegyek, erdők búvóit eléri,
Hol az üldözött vad' bús napjait éli.
(Lehet, onnan-túl a viadalt is látták),
Vérben-fagyban, amint feküdött, meglelvén
Elterjede a hír egész Buda nyelvén.
Mindjárt fut az őrség várbul, a királyi; |
Urokat zöld lészán a hajóba vitték,
S otthon a nagy tornác földjére letették.
(Mely az asszonyházba vive; tudniillik),
Döbbenve Piroska küszöbén ott álla,
Előtte a férje iszonyú halála.
Sikolta egyet csak, mint ölyű, mint héja, |
Keze a szívére maradott kulcsoltan,
Térdei megtörtek: összerogyott - holtan.
Gondolhatni bizony, ily leverő gyásznál;
Két terítő mindjár', két ravatal készül:
Idegen sem állja könyhullatás nélkül.
Egész Buda eljött nézni, halott látni, |
Ragyog a terítő aranytol, ezüsttöl,
Körűlte sereg pap imádkozik, füstöl.
Alig birja magát, inai roskadnak,
Jártányi ereje sem vala búvába',
Karon úgy segíték maga szobájába.
De kiszökött onnan, mihelyest nem látták, |
S zokogó nagy testtel, csak könnyei húllva,
Szótalan a lyánya testére borúla.
Már befogott szemét; halovány ajakát;
Majd nézte sokáig, fölegyenesedvén,
Ameddig erőt vett sírni való kedvén;
De megint ráomlott, csókolta, ölelte; |
Így mult el egész dél, meg a délután is;
Megkönnyezte bizony még aki pogány is.
Egy darabig nézték, nem akartak szólni,
De mikor már látták, hogy több az elégnél,
El akarták hívni: várják az ebédnél;
Hanem ő nem mozdúlt, nem ügyelt a szóra. |
Úgy kelle utóbb is eltépni erővel,
Akkor is azt mondá, dacra emelt fővel:
Gyönyörködöm én csak, kedves halottamban,
Ránézni örömmel soha el nem únnék:
Mily szende, milyen szép! mintha csak alunnék.
Szebb bizony ő nékem most, mint vala élve; |
Nem rohad - elteszem téli virágszálnak;
Hiszen úgy sincs rajta jegye a halálnak!"
Hanem elszakíták végre, karon fogva,
Leányát pedig a koporsóba zárák,
Vele sok szép kincset: egész falu árát.
Másnap hogy' mene a nagy temetés végbe, |
Gellérthegyi kőszál üregébe tették, .
S húszan a nagy sziklát ráhengeritették.
(Neve Hincz és Kuncz a két gyalázatosnak)
Az vala napközben kieszelt gaz terve,
Hogy az új sirboltot gonoszúl fölverje.
Mennek is, álkulccsal, éjféli sötétben, |
Hanem a nagy kővel száz olyan sem birna:
Pedig attól nincs mód beférni a sirba.
Hallák dobogását súlyos erős lábnak,
Látták is - az egyik nyomba' megismerte -
Hol a hold egy sarkon a homályt elverte.
Nosza "vesd el magad!" lehet azt gondolni: |
- Mert ő vala, nem más; kit az éji óra
Hoza kedveséhez bús látogatóra.
,Az nagy bálvány követ el-felemelíté,'
S bemene. Benn függő kicsi lámpa égett,
Melyet oda zártak lassu halál végett;
Szomorú fényt hinte a két ravatalra, |
Toldi a koporsó fedelét fölvette
S maga borult, nyögvén, a holtra helyette.
Hült poraid közzé óh hadd elegyedjem!"
Zokogá tört hangon, forró öleléssel,
Áztatva szeméből nagy záporeséssel:
Karjába szorítá, szívét szive mellé, |
Szívta, melengette hosszu erős csókkal:
S ím - a halott felnéz, felriad ily szókkal:
Toldiban a vér is megaludt, meghűle;
Hátrafelé döbbent sirató helyéről,
Bársony kalpaga is ledagadt fejéről.
De meg' azt gondolja: "hiszen ez csak álom! |
Lassan szedi züllött gondolatit össze:
"Hátha nem is halt meg, el vala rejtezve."
Tapogatja elhalt, merevűlt tetemét,
Motoz a terítőn, a koporsó leplén;
Olykor egy-egy sóhaj könnyít vala keblén.
Majd szeme a másik koporsón akad meg: |
S vérehagyott arccal mint halovány viasz
Fordúl Toldi felé s kérdi megint: "Ki az?"
Csókolja ruháit, kezét, ahol érte,
Szólítja galambnak, édesnek, övének,
Síri virágjának, szíve szerelmének;
"Enyim vagy, enyim vagy, te ki másé voltál, |
Most a halál keze, a feltámadásé,
Ád vissza: enyim vagy! soha, soha másé:
Örök új életre, boldog szerelembe!
Maradj a világnak ezután is halva:
Nekem élj egyedűl, üdvem birodalma..."
De Piroska vissza-rezzene a szótul, |
Kezeit, mindkettőt, emelé tiltóra,
S nagy háborodással iszonyodva szóla:
Nevét te ne említsd bűnös szerelemnek;
Vér van miközöttünk, a sír fenekén is:
Átkozott légy Toldi - és az legyek én is!..."
Elkábula Miklós e mennykő csapástól, |
S Piroska, miatta a nagy indulatnak,
Ájúlva hanyatlék ismét le, halottnak.
S vissza megint tére Piroska sírjához,
Hogy a holtak közzűl az élőt kimentse,
S a Rozgonyi háznál valahogy jelentse:
Zárva lelé, zárral, a sziklai boltot; |
Ül lesben egész nap, aggódva, tünődve;
Aztán nyomba elvész rengeteg erdőbe.
S kifújta magából a nagy üres félszet:
Gonosz indulatjok megszállta viszontag,
Leskődni a sírhoz meg' vissza osontak.
Füleltek az ajtón: csendes vala minden; |
Egyik az ajtónál maradott jel-adni;
Másik a halottat mene fosztogatni.
Az arannyal áttört selyem- és brokátot,
(Anyai jószága vala Piroskának,
S ő most ide hozta síri palástjának;)
Leszedé karjáról az arany kösöntyűt, |
Ékes ajándékát a király-asszonynak;
Ki se győzném árát én mondani annak!
Melyen drága kövek ezer színe játszott, -
Az arany pártát is, leánykori díszét
Vele temették el, s anyja letett pénzét.
Mind ezt, sok egyébbel, leterített ponyva |
Azzal odébb álltak, gondosan elrejték; -
Hanem a gaz munka végét se' felejték.
Hogy az igaz törvény nyomára ne leljen,
Felzörgetik éjjel - kapuján lármáznak -
Apraját és nagyját a Rozgonyi háznak.
Toldi vitéz, mondják, a sírt kirabolta, |
S jöttek, hogy a dolgot idején jelentsék, -
Mint jó keresztyénhez illő kötelesség.
Fáklyával előre szalad a sok szolga,
Jó, hogy utóléri az öreg sietve,
Mert bizony a többi halálra ijedne:
Maga is megdöbbent, de meg is örűle |
Nem búsul az elvitt kövekért, ruháért:
Nem adná a világ minden gyémántjáért!
Hogyan áradott ki szemein és nyelvén,
Nincs szám kibeszélni, se' leírni tollam, -
S ideje, hogy a szót rövidebbre vonjam.
Piroska azonban nem örült, és nem szólt, |
Sohajtva csak ennyit rebeg a hintóban:
"Oh, miért nem hagytak csendes koporsómban!"
Rozgonyi sírboltját Toldi hogy' töré fel,
Mire a két tolvaj hiteles bizonyság:
Bíró előtt is, lám, esküvel azt mondják.
S kimene országgá; súlyos teher alatt, |
Toldi veszett farkas, had-szerbe, nyomozzák,
S élve avagy halva Budára behozzák.
Toldira nagy átkot, szélyel a községnek:
Legyen átkos minden betevő falatja,
Még annak is, aki házába fogadja,
Aki befogadja, rögtön ki nem adja, |
Megölni se' vétek, sőt érdem eloltni...
Föld ha el nem nyeli, hova lesz most Toldi?