Arany János: Hatodik ének
,Ott vagyon most is Miklós feje csonttya - |
Híres ez világban szíve nagy bátorsága' |
Ilosvai |
Mi emlékezetest vín véghez azalatt.
Dolgozék a jámbor, szintúgy izzadt belé:
Söpre, takaríta, kapkodott százfelé,
A sok ócska fegyvert sorra törülgette, |
Hányt-vetett; - csinált a majdani rend végett
A szobában szörnyű nagy rendetlenséget.
Elég volt az neki, azt is alig győzte:
Mert, mintha sebes szél törne, hányna-vetne,
Azt mívelte Bence és az ő nagy kedve.
Egy öreges nótát dúdolt jó kedvében, |
Mindjárt rányerített odakünn a sárga,
Szegény! az abrakot békétlenül várta.
"Eredj koma, kösd be a lovat az ólba;
Lesz ott széna, elég; lesz zab: vess elébe,
Ha te meg nem etted, hagytunk harmadéve.
Kösd jászolra őket s vess eléjök, mondom; |
Bővebb utasítást mindhiába lesett
A koma, mert Bence súrolásnak esett.
Illő messzeségről nézte a lovakat:
"Szent atyám" tünődék, "vajmitevő legyek?
Megharap, ha elül, - rug, ha hátul megyek."
Sosem ült lovon a becsületes varga, |
Azt se varrja többé, amióta szeme
Rászaporodott és kettőből négy leve.
Ha nem is a lóval, legalább bőrével,
S nem került kezébe olyan vad paripa,
Melynek nem parancsolt volna akkoriba!
Bicskiája, mint egy pokolbeli sátán, |
Mérte, szaba, vágta - ő volt akkor az ur:
Most a kantárhoz is keze-reszketve nyul.
Mert a félelemhez kezde hozzászokni;
Ha pedig az ember a félést megszoká,
Megjön a bátorság, nem marad el soká.
Szívébe merészség szállt a kis embernek |
Hisz a kis vargába annyi sok lett volna -
Nem, - csak hogy a lovat beköté az ólba.
Tett eléjük szénát, tett eléjük zabot;
A lovak aztán, hogy enni kapnak végre,
Elkezdtek röhögni a várt eleségre;
Nyihogtak, vihogtak sokáig hiába, |
E csudán a varga csudálkozik nagyon,
Törte az elméjét: hogy s miképen vagyon.
Nem esznek a lovak, pedig ehetnének.
Bence, hogy meglássa e csuda esetet,
Abbahagyva dolgát, az ólba sietett:
"Mi az istennyila! megbomlottál, koma? |
S úgy nevetett Bence, hogy el tán nem ájult, -
De a két vékonya iszonyún megfájult.
A kapus, hogy ő ezt ésszel föl nem érte;
De meg' arra gondol: mit ért voln' az ésszel?
Hisz csak nem mert volna odanyulni kézzel.
E gondolat neki vigasztalást adott, |
Aki, lezablázván a két éhes párát,
Visszament a házba folytatni munkáját. -
Mert ihol gazdája dühösen betoppan:
"Mennydörgős haragom!" bömbölé s elfúladt,
Elfojtá szavait az erős indúlat.
Buzgányát az asztal közepére csapta, |
Jaj e volt - jaj e volt utolsó ereje!
Tántorog a lába, szédeleg a feje.
Látta már előbb, hogy szeme vérben forog,
Látta halántékim hogy' felduzzadt az ér
Mint egy kifeszített középszerű kötél.
Most meg, amint látja színe változását, |
Ősszerogyó térdét - szalad sebességgel
S megölelve Toldit tartja, ne essék el.
Nincs a nagy vitéznek jártányi ereje,
Karjának inai mind letágultanak,
Dereka megrokkant. . . megölé a harag.
Pusztitó haragja, mely mint Isten átka |
Ránőtt gazdájára és megölte osztán,
Mint vezetőjét a vérszomjas oroszlán.
Sűrű könnye potyog, hull a takaróra;
Toldi csak néz, csak néz; - a hű ember pedig
Gyakran el-elfordul, megtörli szemeit.
Végre ád az Isten neki annyi erőt, |
Nagy lélegzetet vesz s erőltetve magát,
Így kezdi biztató, vigasztaló szavát:
Mert látom, baja lett és változása van:
Tán csömör - főfájás - vagy épen a hideg
Kezdi háborgatni mostan kegyelmedet?
A hidegnek én jó orvosságát tudok, |
Egy kupa jó borsos melegbort inni meg. . .
S mint tennapi álom, úgy eltűn a hideg.
Hátgerinc fájdalma, deréknyilallása:
Én voltam az orvos, használt is legottan -
Helyre ment a rossz csont, ha én megtapodtam.
Nem teszünk egy próbát? - Azt nem... hátha gyengén |
Monda, sőt ami több, hitte is az árva,
Hogy, ha ő megkenné, mégsem veszne kárba.
"Hisz talán nem akarsz tréfát űzni rajtam:
Nem használ nekem már, jó öreg cimborám,
Semmi jóakarat és semmi tudomány."
Bence most szemébe nézett az embernek |
Vagy mint ért gyümülcsnek az a finom hamva:
Úgy volt szemefénye fátyollal bevonva.
Megint sírva fakad, jobban mint az elébb;
Eltakarja képét és könnye-szakadva
Fordul a betegtől félre, egy ablakba.
Onnan az utcára tekint véletlenül: |
De, hogy ezt kimondja, arra sincs ideje,
Mert belép Allaghi, a testőrzők feje.
Maga béjön és mond; "Toldi Miklós, rab vagy!
Gyilkosságba estél, mivel meggyaláztad -
Vérrel fertőztetted a királyi házat:
A király nevében, bajnok, kövess minket" |
Nem volt arra szükség - a ne'kűl is látta
S engesztelni kezdé, hangját lebocsátva:
Azonban, vitéz, ha valamit izennél,
Ha egy s más bajoddal magadat mentheted:
Leszek a királynál szószóló követed."
Ezt mondván a testőr a bajnokhoz lépe, |
Rávetette Toldi, most először, szemét
És így szakadozott melléből a beszéd:
Csak ez egy órámat hagyja meg szabadnak;
Készen áll a börtön, megyek abba önként,
Hol nem földi bíró lát fejemre törvényt."
Elfordítja szemét, - de szája mozog még, |
Fut Allaghi Simon a szót jelenteni:
"Toldi halál révén, uram, s ezt izeni, -
Halála óráját hagyja meg szabadnak;
Sír lesz a fogháza: elmegy abba önként,
Földi biró többé nem szab őrá törvényt."
A király megdöbben s hirtelen felkiált: |
Dicsősége napján - elhagyva, betegen -
Meggyalázva - s meghal?... Hozdsza köpenyegem."
Mondá, hogy vezessék a Toldi lakába.
Elül megy a testőr, ennek háta megett
A király és egy-két hű szolga lépeget.
Egy cseppet se látszik köntösén, hogy király. |
Az utcán menő, ha szemét rájok veti,
Köszön a hadnagynak, de nem köszön neki.
Sőt felsőruháját a képére vonja,
Siet, amint gyenge lábaitól telik:
Fél, hogy a vitézt már életben nem lelik.
Célját érte mégis: az az egy öröme |
Mert van néha öröm a keserüségben,
Mint tarka szivárvány a fölleges égen.
És föléhajolva szólítja nevérül.
Toldit környékezte már az a fél-álma,
Mely elnyomja végre s ejti mély halálba.
Felriadt a szóra, - ismeré azt szinte - |
Ráismert, - de mintegy kételkedve: hol van?
A padlásgerendát kezdte nézni sorban.
Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?
Én vagyok, a király. . . nem aki megbántott -
Én, Lajos, szólítlak, régi jó barátod.
Eszmélj vissza; nézz rám, ne fordítsd el szemed; |
Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?
Búcsuszó ne'kül csak nem lehet elválnunk."
Összeszedve, kissé fölemelte fejét:
Képpel a királyhoz erőlködve hajlék
És nyujtá kezét, mely hideg volt mint a jég.
Egyszersmind beszéle értelmesen, halkan: |
Beh jó, hogy te itt vagy - lelkem újraéled:
Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled.
Megbocsáss, ha jártam valaha ellened;
Ha zsémbes, ha durva voltam, lattal ne mérd:
Engedd el ezt nékem az én jó szívemért.
Meglakoltam úgyis. Dejszen annak vége. - |
Dejszen ami elmult, az meghalt, elveszett -
Virrasztója is úgy jár: az emlékezet.
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst. . . csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - - meg a magyar népet.
Szeresd a magyart, de ne faragd le" - szóla, |
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát."
Jobbkeze a király kezében maradt még,
Szeme sem fordult el, csak nézett keményen,
De mint a szarué, olyan lett a fénye.
A király pediglen így felelt szavára: |
S a magyart, a népet, mikor nem szerettem? -
Birodalmát három tengerig vetettem.
Hogy magyar népemnek hírt-nevet szerezzek,
Hogy megsüvegeljék békében, csatáin,
Kívül is, belül is országa határin;
Nem dicsekszem evvel - nem is azért mondom |
- És kivált előtted (hisz mi tudjuk ketten) -
Hogy a magyar népet mily igen szerettem?
Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,
S azt akartam, hogy a népek dísze légyen,
Kivel becsületet valljak és ne szégyent?. . .
Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár - |
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált, |
Toldi vagy nem Toldi. . . hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!"
Jaj! de vége van már, leesett az álla;
Mégis össze vannak kapcsolva kezeik,
Mint két összenőtt galy, bár elszáradt egyik.
Lefejté az élő kéz a halott kezet. |
Bence meg félreállt, csak az ajtó megé,
S erős rázkódással zokog vala szegény.
Téli naplementen nyúgalomra szálla;
Eltünt az ablakból szivárvány-játéka
S fátyolt vete arra nagy hegyek árnyéka. -
A királyra nézett a gyász-kötelesség |
Egyszerű koporsó lőn a nyugvóháza,
De vasból - talán hogy erejét példázza.
Nagy sor fáklya indul útnak Budavárban:
Messziről azt hinnék: ott megyen, ott ballag,
Hogy Toldit kisérje, valamennyi csillag.
Lovas katonák közt a gyászkocsi halad, |
Mellette űl Bence a kocsioldalon,
Összegörnyesztette a nehéz fájdalom.
Minden köz, sikátor, mint egy patak, olyan:
Mert miképen a víz patakból folyamba,
Úgy özönlik a nép ezekből amabba.
Még sincs semmi lárma. Hallgatva kisérik |
Megáll a koporsó a Rákoshoz érve
S átteszik azt másik, födeles szekérre.
Csupán négy világol, mintegy kalauznak,
Mely a Nagyfaluba vivő úton halad,
Míg a nép sötéttől megborítva marad.
Könnybe lábadt szemmel nézik e négy fáklyát, |
Aztán csapatonkint hazafelé térnek,
Emlegetve dolgát az elhunyt vitéznek.
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: |
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.