Arany János: 2
Pihenj meg, ősz levente,
Ki annyit küzde, mint te,
Annak lehet nyugodnia.
Ne háborítsa álmodat
Kisértő, gyilkos öntudat,
Hogy gőgödnek feláldozád
Egyetlenegy leányodat!
Miért ne lenne boldog ő,
Ez a szeszélyes, balga nő?
Szerencséjét megalkotád:
Hogy, elhagyván ős Budetint,
Mindenki ugy tisztelje, mint
Oroszlánkőnek asszonyát.
Fenn, a tetőn, e büszke vár,
Egyetlen kő a zsámolya,
Egy óriás kőszál, hova
A felleg is hódolni jár;
Az a felleg, mely a mezőt,
A völgylapályt egy perc előtt
Sötét homlokkal járta be
És, mint haragjának jele,
Palástja tág redői közt
Ottan-ottan kitündökölt
Vakító fényü fegyvere.
Onnan tekint le, mint király,
Oroszlánkő, a büszke vár,
Lenézvén lábai alatt
A vén kopasz hegyormokat,
Melyek, mint törpe szolgahad,
Bár fú, esik, villám szakad,
Bár éget a délesti nap,
Fedetlen fővel állanak.
És - míglen igy néz szét-alá,
Ameddig a távolba lát,
Körülte valamennyi bérc,
Melyek veséi közt az érc,
A drágakő és az arany
Bölcsője, koporsója van;
A zord fenyűs melynek tövén
Nem mer fakadni más növény;
Lentebb a szálas bükk-sereg,
Hol annyi hűs kútfő ered;
Alább meg a tölgy, mely, mikép
Szörnyű madár, terpeszti szét
Esetlen, bütkös szárnyait;
Védvén velük, mint fiait,
Az ifju bokrok sűrüjét;
A róna, hol fényes, fehér
Háttal kovályog át az ér,
Csak itt-amott búván elő
Selymes rekettyéi megől;
A völgyi csendes, tiszta tó;
Melynek vizéhez fogható
Tükört a hold, ha este kel;
S a nap, midőn kényén delel,
Csak néhol és elvétve lel; -
Erdő, mező, dombliget és
Völgy oldalán a zöld vetés,
Melynek dülői harmatos
Reggel, ha rájok néz a nap,
Szivárvány-szinben játszanak;
Végtére, mint leült salak,
Fenekén, a szép völgy alatt,
Sötétlő falvak száma, hol
Becsűlet, munka és nyomor
Füstfogta kunyhókban honol:
Mind, mind, - a szélső távolig -
Oroszlánkőhöz tartozik!
Ott tétováz, mosolygva, lelked,
Szunyog, szerencsés ősz apa!
Míg karja közt lágyan ölelget
Az álom és az éjtszaka.
A harcos vő előtted áll,
Mint hegytetői cserfa-szál,
Melyen madár nem zeng ugyan,
Mely illat- és virágtalan,
Sötét, haragos lombja van:
De délceg ám, magasra nőtt
Megkoronázni a tetőt, -
S ha kérge kissé durva is,
Edzett, kemény, mint érc-paizs,
Annál erősebb a derék, -
S bár nem hajolt vészek között,
Melyekbe százszor ütközött,
Megküzde és meg nem törék.
Így áll előtted Jakusics,
A férfiú, kinél jövőd
Reményét, kincs gyanánt letőd:
Koros, de bajnok s büszke vőd.
Haj! mert leányodat te mindég
Oly drága gyémántnak tekintéd
Mely dussá tészi azt, kinek
Idővel birtokába jut;
Ragyogni, sőt vakítni tud;
Szépsége tündöklő sugárán
A harmat, a nap és szivárvány
Egymást felváltva enyeleg;
De, bár ég, olvadoz, remeg,
Érzése nincsen és hideg,)
S mást nem kiván, mint foglalót
Drágát, nemest, hozzávalót.
Most, látva álmaidban őt,
A szép, magasztos, büszke nőt,
S a hódoló pompát körül:
Lelked, mint a hajós, örül,
Kinek mosolyg az enyhe rév,
S kérded: "Leány, mi kell egyéb?"