Arany János: 12
12
E percbe'... szemközt... hah! mi ez? -
Lovak robajja, harci nesz
Zajdúl a hegysarok megől
Kevély Oroszlánkő felől.
Jakusics az, ki felriadt
Az iszonyatos hir miatt,
A Hír miatt, amely soha
Nem alszik, és szárnyas lova
Idő, távolság emberi
Határait nem ismeri.
Az verte őt fel, ablakán
Zörgetve késő éjszakán:
"Kelj, kelj vitéz, most nincs idő
Álmok ködében bolyganod:
Sirban sohajt a deli nő,
Temetve szép menyasszonyod.
Fel, szaporán! fel, iziben,
Élőhalottnak özvegye!
Most csak a gyávaság pihen.
Piarcodon a vári had
Nem hallod-é mikép riad?
Zablód körül nyerít a mén;
Acélod megcsörren szögén,
Hüvelyében nem fér hegye,
Nyugvó helyén csördül magától.
Hogy a természetlen apától
Jegyesedet számon vegye.
Boszúlni vágynak ők... s te tűrd?
Hadd zengjen a tárogató,
Mint a feltámadási kürt,
A sírok álmát zaklató.
"Fel, fel!" - s előbb mint elhaladt
Gyors szárnyain a pillanat,
Fegyverben áll az éji had
S megindul - Jakusics elől -
Kevély Oroszlánkő felől. -
"Apám..." sikolt a hajadon,
"Csitt!" mond az ifju és lovát
Megsarkantyuzva félre vág,
Hol legsötétebb a vadon.
De sas szem és sasröptü mén
Kiséri útlan ösvenyén;
Utána felzúg, mint csata,
Az üldözők gyors csapata.
"Akárki légy," - üvölti nyers
Hangán az úr - "sötét lovag,
Ki gyönge nőt rabolni mersz,
Megállj, hadd lássam arcodat!"
Rá a hegyek visszhangja szól,
Fut a lovag s nem válaszol,
Száguld a ló... de majd, de majd
A bősz csoport köréje hajt;
Előtte sziklás meredek,
És egybe szőtt-font rengeteg,
És - mintha a föld megrepedne -
Egy bérc-sió vizásta medre;
Mögötte és két oldalon
Növekvő harci rialom,
Acél csöngése, dárdafény,
Szabadulásra nincsen ut,
Kétségb'esés minden remény:
Ezt híja védül a legény.
Mint üldözött struc, körbe fut:
"Gyávák!" kiált "nincs köztetek
Ki megvíjon, mint dalia,
Hogy ekkép, mint haramia;
Mind egymagamra törtetek?"
"Gyáva! a bajnok nem szalad:
Állj meg tehát s védjed magad"
Felel Jakusics hirtelen
És a lovag mellé terem.
Felzajlik a hadvész legottan,
A két levente összeroppan,
Szikráz a haragos acél,
Suhint a lap, csorbúl az él.
S mig fenn vihar csatáz, alant
Nyögdécsel a rémült galamb.
Egy szál ideg: a félelem:
Hogy még van félteni-valója:
Hogy még lehet boldogtalanb:
Szivét ez, ami tartja fenn;
S kettérepedéstől megója.
De most... utolsó roppanat!
A fegyverél mélyen behat:
A két kar egyformán erős,
A két vivó egyforma hős:
De a pihentebb végre győz:
Forgács leomlik hű lovárul,
Szemeire halálköd hárul.
S együtt lehanyatlék vele
Kit védő karja ölele -
Ki, mint repkény az oszlopon,
Csüggött a súgár bajnokon -
Tört szivvel a szép hajadon.
Ekkép, haj! ekkép dőlne le
A fejedelmi jegenye
Ha - időnek előtte még
Tövére fejsze vetteték!
S ekkép ölelné len is
- Döltében is, fektében is -
A hű folyondár, - csüggeteg,
Fejérfürtös virágival,
Gyökerétől elszakadottan,
Lombjaival egybefonottan
Hervadva, míg amaz kihal! -
"Segély! segély: a hölgy elájul!"
Parancsol s teljesít maga,
Gyorsan leszökve ménlovárul
Oroszlánkőnek bajnoka;
S borzadva, mintha sejtelem
Nyilallnék át az érc keblen,
Hozzája lép, hozzá hajol:
Ott fekszik a halotti mátka!
A bánatos hold gyér világa
Nyugvó, szelíd arcára foly;
Keblét a lég nem emeli;
Mozdulni nem bir semmi tag:
De, amint hunyva voltanak,
Hunyvák maradtak szemei;
Azt gondolnák, csak álmodik,
Mert a halál, e harmadik,
Győztes vetélytárs, nem nyoma
Újonnan nyert menyasszonya
Szépségeire bélyeget :
Egy torzvonást, egy kínjegyet.
"Még él!" kiált örömteli
Arccal Jakusics "élni fog!"
És a halottan is deli
Hölgyet lovára öleli
S Oroszlánkőre felrobog.
Lovak robajja, harci nesz
Zajdúl a hegysarok megől
Kevély Oroszlánkő felől.
Jakusics az, ki felriadt
Az iszonyatos hir miatt,
A Hír miatt, amely soha
Nem alszik, és szárnyas lova
Idő, távolság emberi
Határait nem ismeri.
Az verte őt fel, ablakán
Zörgetve késő éjszakán:
"Kelj, kelj vitéz, most nincs idő
Álmok ködében bolyganod:
Sirban sohajt a deli nő,
Temetve szép menyasszonyod.
Fel, szaporán! fel, iziben,
Élőhalottnak özvegye!
Most csak a gyávaság pihen.
Piarcodon a vári had
Nem hallod-é mikép riad?
Zablód körül nyerít a mén;
Acélod megcsörren szögén,
Hüvelyében nem fér hegye,
Nyugvó helyén csördül magától.
Hogy a természetlen apától
Jegyesedet számon vegye.
Boszúlni vágynak ők... s te tűrd?
Hadd zengjen a tárogató,
Mint a feltámadási kürt,
A sírok álmát zaklató.
"Fel, fel!" - s előbb mint elhaladt
Gyors szárnyain a pillanat,
Fegyverben áll az éji had
S megindul - Jakusics elől -
Kevély Oroszlánkő felől. -
"Apám..." sikolt a hajadon,
"Csitt!" mond az ifju és lovát
Megsarkantyuzva félre vág,
Hol legsötétebb a vadon.
De sas szem és sasröptü mén
Kiséri útlan ösvenyén;
Utána felzúg, mint csata,
Az üldözők gyors csapata.
"Akárki légy," - üvölti nyers
Hangán az úr - "sötét lovag,
Ki gyönge nőt rabolni mersz,
Megállj, hadd lássam arcodat!"
Rá a hegyek visszhangja szól,
Fut a lovag s nem válaszol,
Száguld a ló... de majd, de majd
A bősz csoport köréje hajt;
Előtte sziklás meredek,
És egybe szőtt-font rengeteg,
És - mintha a föld megrepedne -
Egy bérc-sió vizásta medre;
Mögötte és két oldalon
Növekvő harci rialom,
Acél csöngése, dárdafény,
Szabadulásra nincsen ut,
Kétségb'esés minden remény:
Ezt híja védül a legény.
Mint üldözött struc, körbe fut:
"Gyávák!" kiált "nincs köztetek
Ki megvíjon, mint dalia,
Hogy ekkép, mint haramia;
Mind egymagamra törtetek?"
"Gyáva! a bajnok nem szalad:
Állj meg tehát s védjed magad"
Felel Jakusics hirtelen
És a lovag mellé terem.
Felzajlik a hadvész legottan,
A két levente összeroppan,
Szikráz a haragos acél,
Suhint a lap, csorbúl az él.
S mig fenn vihar csatáz, alant
Nyögdécsel a rémült galamb.
Egy szál ideg: a félelem:
Hogy még van félteni-valója:
Hogy még lehet boldogtalanb:
Szivét ez, ami tartja fenn;
S kettérepedéstől megója.
De most... utolsó roppanat!
A fegyverél mélyen behat:
A két kar egyformán erős,
A két vivó egyforma hős:
De a pihentebb végre győz:
Forgács leomlik hű lovárul,
Szemeire halálköd hárul.
S együtt lehanyatlék vele
Kit védő karja ölele -
Ki, mint repkény az oszlopon,
Csüggött a súgár bajnokon -
Tört szivvel a szép hajadon.
Ekkép, haj! ekkép dőlne le
A fejedelmi jegenye
Ha - időnek előtte még
Tövére fejsze vetteték!
S ekkép ölelné len is
- Döltében is, fektében is -
A hű folyondár, - csüggeteg,
Fejérfürtös virágival,
Gyökerétől elszakadottan,
Lombjaival egybefonottan
Hervadva, míg amaz kihal! -
"Segély! segély: a hölgy elájul!"
Parancsol s teljesít maga,
Gyorsan leszökve ménlovárul
Oroszlánkőnek bajnoka;
S borzadva, mintha sejtelem
Nyilallnék át az érc keblen,
Hozzája lép, hozzá hajol:
Ott fekszik a halotti mátka!
A bánatos hold gyér világa
Nyugvó, szelíd arcára foly;
Keblét a lég nem emeli;
Mozdulni nem bir semmi tag:
De, amint hunyva voltanak,
Hunyvák maradtak szemei;
Azt gondolnák, csak álmodik,
Mert a halál, e harmadik,
Győztes vetélytárs, nem nyoma
Újonnan nyert menyasszonya
Szépségeire bélyeget :
Egy torzvonást, egy kínjegyet.
"Még él!" kiált örömteli
Arccal Jakusics "élni fog!"
És a halottan is deli
Hölgyet lovára öleli
S Oroszlánkőre felrobog.
