Arany János: Harmadik ének
,Tholdi Miklós hazaméne, Nagyfaluba.' |
Ilosvai |
Összecsapzott szőre jó lovának, jövet;
Gyászos levelet hoz, sietős az útja,
Mi van a levélben, a jó Isten tudja.
Mert fekete azon a zsinór, a pecsét. |
Olaszok ölték meg, orozva, titokban;
Önnön hitvese is tudós e dologban.
Hamarabb a halál színe, ábrázatját;
Nem időzött soká, visszament Budára,
Rozgonyi sem merte híni lakomára.
Az urak közt pedig arról foly a beszéd, |
Hogy nem éri még be a király e búval:
Megy az olasz ellen harccal, háborúval.
Úgy üdült, úgy éledt Toldi e rossz hirre,
S így beszélt magához: "jó az Isten, jót ád,
Jóra igazítja bűnös ember dolgát.
Oly erőtlen vagy-e, hogy vissza ne nyernéd, |
Lesz idő, ne busúlj; kijön még a sorja,
Tied lesz Piroska, ha Isten akarja."
Szomorún marasztja szomorú vendégit,
De azok köszönik a jó barátságot,
Más időre hagyják ezt a mulatságot.
El is oszlott, aki valamire való, |
A többire nézve, csupa szégyenében,
Az is haza kullog, szomorúan, éhen.
Hogy jó helyre esik az Isten áldása:
Begyűjti az egész vidékbeli szegényt:
Egyenek, igyanak, hozzanak is edényt.
Maga méri a bort egy öblös kupával, |
Jól esik, ha mondja némely öreg asszony:
"Áldja meg az Isten, lelkem szép kisasszony!"
Ott terem előtte a dalia képe,
Azé, akit eddig ő soha nem ismert,
Azé, ki levágta azt a csúnya embert,
Azé, aki magát veszélybe juttatta, |
Akkor aztán elkezd keservesen sírni,
S olyat érez, amit nem tudok leírni.
Hát im alkonyatkor Toldi Miklós belép;
No, köszön, fogadja, ültetné, de nem űl,
Kérdezi, mi hozta ilyen véletlenűl?
"Hej, vitéz nagy uram! hogy mi hozott engem, |
Adja nékem a lyányt, meg tudom becsűlni:
Helyét is megfúvom, ha le akar űlni."
Hogy' akar, mint akar bajából tisztulni:
"Háború lesz, úgymond, kell ottan az ember,
Másszor is segített rajtam a jó fegyver."
Egy szó annyi mint száz: könnyen összefértek, |
Jegyet is váltottak; de hogy tudniillik,
Akkor viszi haza, ha baja elmúlik.
Másnap a leánnyal még egy pár szót váltott,
Azaz, el se' hagynák azt a pár szót soha:
De nyerít a Toldi nyughatatlan lova.
"Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe: |
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:
De várd meg legalább a kenyérebédet."
Beszéltek, beszéltek, több volt hátra mégis;
Elött azonban Toldi fegyveres szolgája,
Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.
"Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe: |
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:
De várd meg legalább a déli ebédet."
Jó-soká maradt még Toldi menő-félben;
Benyitott azonban a fegyveres szolga:
Nem kell-e a lovat bekötni az ólba?
"Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe: |
"Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma
Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?"
Hova, merre megyek? az is az én dolgom:
De tovább sehogy sincs maradásom itten,
Hogy eddig maradjak, bizony azt se' hittem.
Isten hozzád, szívem édes szép szerelme! |
Hadd szakasztok rózsát gyenge rózsafádról -
Egy csókot az útra, piros két orcádról."
Mint a földieper csattan, mikor szedik;
Rövid vége lett a hosszas bucsuzásnak:
Nem is integettek messziről egymásnak.
Jó Toldi lovára csakhamar felűle; |
Sarkantyúzza lovát, szintúgy vérzik belé:
"Co-fel, jó paripám, szűlő-helyem felé."
Fogja s a szolgának pénzt ad a kezébe,
Mondva neki: "fiam, elmehetsz dolgodra:
Nincs tovább szükségem a szolgálatodra.
Hű és igaz voltál mindenkor én hozzám, |
Tied a ló, vidd el; vidd el a ruhát is:
Ne ríj: ád az Isten neked jobb gazdát is."
Azt a szolga előtt bölcsen eltitkolta:
Félt, nehogy ez otthon másnak kibeszélje,
Hogyan ejté megint ő magát veszélybe.
Tudta, hogy az anyja megijedne szörnyen, |
Így talán csak későn hallja meg, vagy soha:
Mert hozzá se járnak, ő se' jár sehova.
De haza sovárgott, haza ment azután,
Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék,
Mihelyt György fiának halomása hallék.
Mert nem ada Isten hosszu éltet annak: |
Toldiné fogta fel árva kis leányát,
Fölnevelte szépen kedves unokáját.
Hogy neki ez a nap olly örömet hozzon;
Ablakában űl, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart, meg az aprómarhát;
Mert úgy volt a jámbor ősi ház kiszabva, |
Hogy ne kandikáljon országba-világba,
Nézzen, mint igaz bölcs, csupán önmagába.
Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott:
"Jaj! Miklós" - kiálta és futott elébe,
Nem lelé a rostély nyitját hevenyébe.
Szép Etelke pedig mihelyest meglátta |
Szalad az udvarról; kengyelébe pattan,
Öleli, csókolja hogy szintolyat csattan.
Hadd jártassa Pirkót, töltse abban kedvét;
Megcsókolta anyját halvány szép homlokán;
Addig fel se ment a lépcső három fokán.
Mikor pedig fenn volt, lehajlék hozzája, |
Édes anyja szegény! kivül a ruháján,
Csókolta nagy fiát, verő szive táján.
Mondanom se' kell, hogy lett nagy lakodalom.
Alig lelte helyét Miklósnak az anyja, -
Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.
Bence, a vén Bence, volt a pincemester, |
Ugy járt, ha borér' ment, hogy ne kelljen várni,
S úgy hozott, hogy kétszer sose kelljen járni.
Forgatván fejében apai gondokat;
Ivott ő, mint szokta, sziv vidámság végett,
Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.
Hanem mikor látta hogy nincs semmi hiány, |
Intett a fiának, egy szálas legénynek
S ketten a szobába Toldihoz menének.
Kenyeremet én a Toldi háztól eszem;
Rossz kis sütykő voltam, annyi, mint az öklöm.
Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.
Én ökröt vezettem, - éd's apám az ekét |
Hej! micsoda búza lett abban a földben:
Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.
Csakugyan Bencének hítták ő kegyelmét,
Én is, hogy fiam lett, - látom a bolondok
Cifra néven kapnak: Bence legyen, mondok.
Nagy fiú: ehol van! Jöszte, szógám, elébb; |
Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?
Hanem szálasabb is, izmosabb is annál:
Hányszor elbeszéltük azelőtt: no, ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha meg-nől.
Biztattam is: menjen katonának, vagy mi, |
Pedig lám ni! milyen ember vált belőle;
Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt izéli mindig: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.
Itt van, nagy jó uram, azér' hoztam elő, |
Apja helyen apja, vezető vezére:
Isten is megáldja kegyelmedet érte!"
Forgatá egyszersmind a dolgot eszében:
Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza?
Melyikben lesz annak idővel is haszna?
Etelke azonban, egy asztali késsel, |
S kitörvén a kedve hangos hahotába,
Bevonszolta Bencét az oldalszobába.
Felhányta s kiszede holmi ócska ruhát,
Amelyeket Toldi már annak előtte
Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.
Etelka azokból egynehány darabot |
S od'adá Bencének ingyen, ajándékba,
Hogy tanúljon belé, vegye is fel még ma.
Hogy jutott kezéhez a szép úri lyánynak.
Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe,
Háború végével, kelnek, úgymond, egybe.
"Addig, édes anyám, - addig az országból - |
Nem hazudott ebben, némelyek úgy vélik,
De hazudság a szót eltakarni félig.
Szíve ez örömet nem várta, sokallá;
Elpirult, tüzes lett halvány arculatja,
Elpirítá benső titkos gondolatja:
Előtte fia még mind' a régi gyermek, |
Házasult embernek képzelni továbbat
Göndör haju, fürge, játszi unokákat.
Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja:
Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke?
Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?
Haja, szemöldöke, szeme, szempillája? |
Felelni sem győzne Miklós annyit neki,
Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.
Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! -
Most azonban félbehagyták a beszédet,
Mert az ifju Bence a szobába lépett.
Kard veri a combját, a nyakába' mente, |
Megáll egyenesen, mint egy mutatófa
S rövid habozással imígy kezd a szóba:
Egy páncélos bajnok, úgy látom, idegen,
Künn az ajtó előtt kegyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre halálra."
Toldinak se kell több: "hogyan a patvarba!" |
Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz,
Kivűl a tornácon, vele megvíni kész.
Látja, hogy az nem más, mint húga Etelke,
Iszonyú láncsáját balkezében tartja,
Míg a jobb kezében villog széles kardja.
De Miklós a szemét összerántja vadúl, |
Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép, elesik a nehéz fegyverben.
Kiált és odafut Toldiné, mert szánja,
Fölemelte szépen tizszer is megkérdte,
Nem fáj-e valahol, könyöke, vagy térde?
Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség, |
Azt is látja Toldi, hogy bizony nem furkó
A fiatal Bence, sőt ugyan nagy lurkó.
Nyájasan ők együtt hamar elbeszélik,
Édes övéi közt enyhül Toldi gondja,
Majd, a rövid álom Piroskához vonja.
De a harcok gondja korán költi másnap, |
Amerre vezérli jó vagy bal szerencse: -
Utána lovagol fütyörészve Bence. -