Arany János: Első ének
Az idő akkoron szép folyással vala, |
Az bálványimádás immár megszünt vala.' |
Ilosvai |
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngéz már valamit - mesének.
Én is visszanézek, el-elképzelődöm, |
Látok győzedelmes nagy királyt és szép hont,
Krónikám ezekről illyen éneket mond.
Felvirult a béke, mint a zöld olajfa;
Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,
Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén:
De Lajos kerűlte puha párnaszékét, |
"Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt," szóla,
"Hiszen én vagyok az ország számadója."
Ócska dolmányt szerze, s egy ütött-kopott szürt
Rossz süveg fejében, vállain kötőfék,
Akkor egy otromba lóra fészkelődék:
Lovait kereste, mint szegény kárvallott, |
Merre mi panasz van; mi a népség terhe;
Hogy teszik a törvényt a szegény emberre.
Megállott egy falu végin, hogy pihenjen:
Gyönyörű mező volt, bokáig érő gyep,
Leszállott a lórul, gondolá, hogy étet.
A nap is fejét már hajtá nyúgalomba, |
Hát neki hol vetnek, vajon, ágyat, hol hál?
Szállást kér valamely jószivű bokornál.
Oda ment itatni, hogy kizaboláza;
Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva,
Hanem a sarkából messze kihajítva.
A kutyák azonban rátámadtak csúnyán, |
Szólott a kutyáknak, ezek szót fogadtak
S egyenkint morogva hátra sompolyogtak.
Útas ember vagyok, szabad-e itatnom?"
Felelt a leányzó: "Ugyan hogyne volna,
Szegény ember, - hanem hova megyen már ma?
Jobb bizony, ha nálunk megpihen kegyelmed. |
És a szép szavakhoz nézett is oly szépen,
Hogy repesett a szív a király mellében.
Illyen úri háznál nem forgottam én még;
Másutt is találok valamely szállásra:
Úrnak úr, szegénynek szegény az ő társa."
Hallá ezt a gazda, és a tornác alól |
"Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az!
Ki itt esteledik, bizony itt is hál az."
"Péter, a lovat kend beköti az ólba,
Te pedig, barátom, gyer a házba vélem,
Mert nem mégy el innét, engem úgy segéljen?"
Tetszett e magyar szív a fejedelemnek: |
Ott az asztalfőre ülteti vendégét;
Hasztalan szabódik, nem hágy neki békét.
"Hoznál egy ital bort a fejér kancsóval!"
Megfogadta a szót, az edényt kimosta
S felhozá a jó bort gyönyörű Piroska.
"Nosza, édes lyányom, mutass emberséget," |
Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordult,
Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul.
Folyt a szó odabenn, az ital is folyván;
Mikor pedig a tál asztalra kerűle,
Mind a hárman helyet foglaltak körűle:
Legfelűl a király, oldalvást a gazda; |
Hej! ha tudta volna, az útas ki légyen,
Vacsorája miatt megölné a szégyen.
Szép fejes saláta, kövér bárány mellett;
Jó lepény, turóval; eper és cseresznye;
Lépes méz, a kasbul frissiben lemetszve,
Tiszta mint az arany, illatos, mert rajta |
Hozzá a jeles bor, érmelléki fajta,
S a szép lyány mosolygó, piros ábrázatja.
Kicsi kéne hozzá, hogy magán kiadjon,
Úgy kinyilt a szíve, oly nehéz volt néki,
Hogy magát egészen mért nem öntheté ki.
Lelkéről a titok - ez a lenge fátyol - |
De meg' arra gondolt: hátha megijednek?
Mért szakassza végit ennek a jó kedvnek?
Ha hallottad hírét a vén Rozgonyinak"
Szóla most a gazda: "Pedig úgy illenék,
Hogy már most egymásra kancsót ürítenénk.
Más egészségiért, a magunk javáért, |
Hazáért, királyért. . . hanem még egy hija:
Becsűletes neved, édes atyámfia?"
A Rozgonyi urak híres urak itten,
Gazdagok, vitézek, amint hébe-hóba
Emlegetni hallám, gyermekségem óta.
Makkos erdejök nagy; faluik, pusztáik, |
Hogy-hogy nagy jó uram épen azok féle!
Tartsa meg az Isten, háza örömére."
(Melyet ivás közben hirtelen kigondolt):
"Jaj, biz én nem igen dicsekszem nevemmel,
Szegény fiú vagyok, noha nemes-ember.
Nagyon megromlottam: valamely zsiványok |
A miatt szántatlan, vetetlen maradtam;
Nagy földet bejárék, de rá nem akadtam.
S mikor otthon vagyok Csuta György a nevem;
Csuta most, de apám azt vítatta holtig,
(Hamis bor, az ember nyelve hogy' megoldik!):
Azt vítatta, mondom, szegény jámbor öreg, |
Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki,
. . . Lánchordtát, nagy uram, csak ne nevessen ki."
Régóta vizsgálom képed vonásait:
Szemed járásából mindjárt kiláttam azt
Hogy, ha nem vagy is úr, nem vagy épen paraszt.
Ki tudja? ki merne hitet mondani rá? |
Bocskor a lábán ma sok régi nemesnek:
Megjárod bizony, ha még királynak tesznek!"
Mosolygós arcával távozott a szép lyány;
Csuta György pedig szólt (már csak így nevezem):
"Hm! királynak? engem? nehezen, nehezen. . .
De, négy szem közt mondva, bizony a mostani |
"Mit!" kiált Rozgonyi:öcsém uram, hallja!..."
S rácsapott öklével a kemény asztalra.
Hanem, szó ami szó, gyönyörű lyánya van:
Milyen a járása, termete, milliom!
Csak úgy libeg-lobog, mint egy szál liliom."
Ránézett a gazda, amúgy kétkedőleg, |
Miután a szemét az nem sütötte le,
Sohajtván egy nagyot, ily szókkal felele:
Minden embernek van baja meg panassza,
S én az én bajomat meg nem gyógyíthatom:
Nekem ez az egy lyány örömem, bánatom.
Örömem szépsége, örömem jósága, |
Házam drága kincse, kertem gyöngyvirága:
De mégis hiába: hej! mégis hiába.
Kár volt a királynak azt a törvényt hozni,
Hogy fiágra szóló, apárul-maradtat,
Kinek fia nincsen, lyányára nem hagyhat.
Ez az én keservem, ez az én bánatom. |
Idegen rokonság, kinek életemben
Egy pohár borát, egy jó szavát nem vettem."
Szomorúbb is volna, hogyha rá nem innék
És ha nem biztatná akivel beszélget,
Jó tanácsot adván, és jó reménységet.
De Lajos elkezdi gondolkozás után: |
Fejét rázta, hogy nem; igazán, nem is volt,
Azt se tudta, hogy mért kérdi Lajos e szót.
Menjen a királyhoz, kérje meg alásson:
Uram fejedelmem, én ez meg ez vagyok,
Felségedhez ebben meg ebben fáradok,
Nevezet szerint hogy van nekem egy lyányom, |
Tegye azt felséged mintha fiú volna,
Írja örökségem kedves leányomra."
Hogyne tenném meg, ha tudnám hogy való lesz.
Beh nem válogatnék gazdag vőlegénybe'!
Lenne itt elég, mit aprítni a téjbe.
Öcsém, öcsém: akkor én csak embert néznék, |
Ki mindet legyőzné vitézi játékon,
Annak adnám díjul kedves ajándékom."
Mintha így biztatta volna a vendéget:
"No fiú, ha tetszik a Rozgonyi lyánya,
Állj elő, mutasd meg hogy te sem vagy gyáva."
Pedig a királynak más volt a fejében, |
Valakinek szánta, hej! valaki-másnak
Rozgonyi Piroskát: derék Toldijának.
Azután egyébről, azután mindenről,
Azután késő lett, a király is bágyadt
S megveté Piroska a drágaszép ágyat.
Apjának, magának ott az első házban, |
Cifrát, mennyezetest, négy oszlopon állót,
Kétfelé hajtván a selyem szunyoghálót.
A király szemeit nyugalomba zárnák,
Mielőtt az ágyba fekünnék; mely tiszta
Színével, szagával édesdeden hítta:
Pergamen levelet vett ki tarsolyábul, |
Kis gyürü pecsétet egy darab viaszra, -
De azért csak annyi volt annak a haszna.
Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,
(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:
Telhetetlen volt a gazda szívessége);
Mikor elbucsúzott, kétszer, háromszor is, |
Vánkos alatt a lyány ilyen írást lelvén,
Olvasá, de a szó fennakadt a nyelvén:
Fiú gyanánt lészen apja vagyonába' -
Egyetlen örökös, ura mindenének,
Dísze, fentartója a Rozgonyi névnek.
Harci játékot tart piros pünkösd napján, |
Mert ezt így helyesnek és jónak találja
LAJOS, Magyarország mostani királya."
Mint elálmélkodtak ezen a levélen,
A levélen is, de hát még az iróján,
S mennyifélét gondolt a szép eladó lyány.
A pünkösd azonban már nem vala távol, |
Nehezen is várták, készültek is nagyon -
Majd meglátjuk, de most egykicsit elhagyom.