Arany János: Második ének
Neki lévén az nap gondja őrizetre,
Megszemlélte kivűl a jeles őrhadat,
Mely ott táboroza színes sátrak alatt.
Megdorgálja, bizony, bárki apja-fiát,
Legyen tiszt, közember, idegen, vagy szittya:
Kemény feddő szóval a porig leszidja.
Melynek két bálványa egymást úgy ölelé;
Mint ha két hegyi bük lombos tetejével,
Össze lenne fonva bokrétás fejével.
Hol e fő személynek márvány fürdő-kútja,
Díszes faragványú sátorai állnak;
Nincs különb lakhelye csupán a királynak.
Rácsozattal veszik a királyét körbe,
S ettől amazokat tér-mező választja,
Melyen kettő ággal foly körül a Zagyva.
A királyi palánk emelkedik szépen,
Sűrü tornyozattal, recésen faragva,
Ezerféle színű fából összerakva.
Remekbe azokat szűlte egy-egy ország;
Partra jön a csikó, látja magát vízben;
Megriadva fut, fut: - s így tesz gyakor ízben.
Sátrak lengedeznek puha zöld pázsiton,
Messzünnét sereglő követek számára,
Kik ott ácsorognak, Etelére várva.
Síma gyepes földön, túl a folyó vizen,
Csaba és Aladár, királyi leventék
Fegyverforgatásban erejök' nevelték.
Egy korosabb őket vezérli, tanítja,
Vitéz Odoaker, fia Edekónak,
Lehetne röviden nevezni Odónak.
Van ezer mulatság, hősi vetélkedés;
Erejét az ifju nem szokta sajnálni:
Buja fű még jobban nő, ha megkaszálni.
Időnap előtti kövér hasa mián,
Melyért Odoáker fogta koplalóra,
Amíg hogy fel nem bír pattanni a lóra.
Volt is tréfa elég, volt is kacaj ezen;
Bokros lova lábát megcsapkodta Odó.
És monda kajánul: hadd lám, milyen futó!
A lovag elhányta ostorát, fegyverét,
Kantár helyett öllel fogódzott nyakába,
Potrohát szegénynek gyötri gombos kápa.
Keresé a kengyelt lábbal a cafrangon,
Vérzi a ló hasát lógó sarkantyúja,
Melybe anélkül is hét ördög van bújva.
Lerázta nyakából az unalmas terhet;
Legördült a vízbe (nagyobb volt a sárja):
Így lovaglott Róma leendő császárja.
Szerzőjét e csínynak komolyan megfeddte;
Azután gyönyörrel a többi játékot:
Csaba, Odó harcát soká nézte még ott.
Míg Odót izzasztá ifiabb testvére;
Odamene a szász, megfogá a kezét,
S mutatóujját így kisérte a beszéd:
Apáid honában, kincses Rajna szélén,
Hol anyád ősének állt királyi széke,
Fiatal koromban ott valék, vendége.
Kardom egy ifjú csert könnyen kettészaba; -
De azóta sok víz folyt le már előttem:
Fölfelé is, meg haj! lefelé is nőttem."
Detre beszédére ő semmit se monda,
Távolabb huzódott négy vagy öt lépéssel,
S nézte a játékot, mint előbb kevéssel.
S odavezeté azt, ahol Detre álla;
Bal karját keresztül vette a ló nyakán,
Szép sörénye alatt kézzel lapogatván.
Az öreg, az ifjú összenevetének!
Pej lován, Odó is hamar előterme,
Tette magát szörnyen, mintha neheztelne.
Mert, ha nem vigyázok, a földre terít ám;
Illik az, így bánni köszönet dijába?
No csak, jótétedért ne várj jót, hiába!"
Hanem Csaba egyet jó nagyot sohajta:
"Könnyű nekem - ugymond - itthon vitézkedni,
Fecske paripámon a szelet kergetni.
Mióta Etelét, az atyámat, várom,
Hogy csatába vígyen, amikép igérte;
Visszajön, azt mondá, nyolc vagy kilenc hétre.
Négyszer jött a gólya elébb haza, mint ő;
Ki tudja, mikor fog ismét hadba kelni!
Mert méltán pihen az, aki megérdemli."
"Nem fog atyád űlni puha kerevetre!
Visszafordul ismét, Honória végett,
Hogy kivíja karddal a szép feleséget.
Gyűrüjét küldötte Etele királynak;
Gyűrüjét, szerelmét, szíve gerjedelmét,
Férjeűl ohajtván hunok fejedelmét.
(Csaba ezt nem hallá arcpirulás nélkűl),
S egybe pedig kérte a nagy ország felét:
Megilleti ennyi hozomány Etelét.
Lesz a gyászruhának kelete, divatja,
Sok szűz marad otthon ez egy mátka végett, -
Akkor, a násznéppel, elvisz atyád téged.
Sőt beillik harcon embernyi embernek:
Apja pedig aztán az első leánnyal,
Megajándékozza gyönge Delilánnal."
Paripára pattan Csaba, mint egy evet;
Lova lódul könnyen, sarkalá, hogy menjen:
Az öreg embertől szégyenlette szörnyen.
Megmondom ki volt a szűzi szép Delilán:
Nagy király leánya, káspi tengeren túl,
Honnan reggelente a nap utnak indúl.
(Körülbelől annyi, mint török vagy ozmán),
A király e népnek volt hatalmas kánja:
A leány e kánnak szerelmes leánya.
Megszerette a lányt kedves kis fiának,
Ríka sátorában szépen fölnevelte,
Ríka után gondját viseli Krimhilde.
De Csabának, harcon, próbát kell még tenni;
Akkor ölelheti gyenge testét lánynak:
Ez volt a szokása szittyai pogánynak.
Krimhild asszonysághoz, a derék sátorba,
Szép ruhás leventék őrzik a nagy sátort,
Visszarántják egymást, úgy adnak sikátort.
Szellős tág folyosó környöskörül futja,
Síma gyallott fáit messze földről hozták,
Tornyait és kúpját meg is aranyozták.
Tizenkét sorjával benne karcsu ágas
Felfelé kigyódzik, mint valamely inda,
Kivirágzik feljül a hosszu gerenda.
Tenyérnyi parasztja sincsen ott a földnek,
Sajnálná az ember megtaposni lábbal,
Ráborulna inkább fényes homlokával.
Fala, hogy fából van, szépen elhazudja,
A barna diófa habzik, mint a márvány,
Közte kecskerágó van elhintve sárgán.
Gyenge fonadéki összesímulának,
Vizben a nehéz tölgy feketére ázott,
Belőle a mester nagy gonddal cifrázott. *
.......................................
.......................................
.......................................
........................................
"Farka elvágását kígyó sem felejti;
Férjednek is ára meglett nem sokára,
Jó testvéreidet híttad lakomára.
Mind a három király Gernot és Gizelher,
Alá a vad Hágen, így ohajtád régen,
Megörűlt a szíved ennyi szép vendégen.
Lappangó parázsból nagy tüzet élesztni;
Bor a szót kihozta, szó a kardot húzta,
Sok vitéz embernek halálát okozta.
Kunok fegyverétől lovagok tíz százan,
S kilencezer szolga, széllyel mindenfelé:
Egy se ment ezekből Rajna vize mellé.
És a szörnyü Hágen, ki megölte férjed;
Foglyúl adta isten őket a kezedbe:
Senkire se bíztad, jut-e még eszedbe?
Hurcolád a két főt gyenge női karral;
Fehér könyökidről... hanem elég, elég! -
Az a kard, az a kéz vajjon megvan-e még?
A királyt, ha majdan nyugszol teste mellett;
Ölelned.... elölnöd... mit mondok? - Valóban
Kevés a különbség ebben a két szóban!"
Ily nagy gonoszságra hogyan vetemedném?"
Felelt vissza Detre: "Minden fejedelmek
Mint egy kőfal, állnak a te fiad mellett.
Walamir, a jámbor, én tudom, hogy érez,
Most a hívet játsza, de ha kell a résen,
Én tudom, első lesz a kenyértörésen.
Ámbár még kevesen tudnak e dologról,
Mert, noha legtöbben megvan az indúlat,
Nem áll benne a szó, - mint a rosta, hullat."