Arany János: Első ének

Teljes szövegű keresés

Első ének
 
Buda király megosztja öccsével
 
Megszoktuk Budát ifjabb testvérnek képzelni, de csakis megszoktuk. A krónikák egyszerűen frater-t mondanak s az lehet a bátya, öcs egyaránt. A Nibelung Blödé-e, igaz, fiatalabb; de az nem történet. Thierry Amadé
 
( nem tudom mi forrás után) határozotta Budát nevezi frére aînének. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen háládatos volt, az olvasó meg fog győződni. A J.
 
* az uralkodást
 
Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.
 
Már Keveházába * Bendeguz megtére,
Rof * is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.
 
A hunok fejedelmi temetője. A. J.
Így nevezem (Szabó Károllyal) azon hun királyt, aki Rova, Reuva, Ruas stb. név alatt fordul elő az évkönyvekben. Valószínüleg Rof helység tartja emlékezetét. A. J.
Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.
 
Nem szorul e város tetemes falakra,
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.
 
Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s cifrán: a puszta virága.
 
Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.
 
Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.
 
Ott vala, ím, öccse Etele királyfi,
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; - Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.
 
Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arcát lepi mázza.
 
Hogy mind begyülének, ezek és a többi,
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára;
Ő pedig ily szókat vészen ajakára:
 
"Az öreg Istennek adassék tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.
 
"Tanácsot az ember bízva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?...
Ide-oda lelkét úgy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe' hajlong.
 
"Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük - mindennapi példa -
Szél veri utjából, nem jut soha célba.
 
"Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazítni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-víznek, lehajítja végre.
 
"Egyet tudok, ami, emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.
 
"Mértékre a kalmár javait emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.
 
"Ott az egyenesség, ott pihen a béke,
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó viz háborogva indul
Mig szinbe verődik - ám csöndes azontul.
 
"Emberem az ember, ki, midőn vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
Ami nem árt, éli; ami fölös, hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.
 
"Engem is oly szózat - Isten szava - inte,
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmam választani ketté;
A régi tanács; ím, most serdüle tetté.
 
"Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom,
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Biró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.
 
"Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha két águ,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.
 
"Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Így, tartani egymást, két suly elegendő.
 
"Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.
 
"Én a sokaságot birni tudom békén,
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén...
Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;
Isten a jó tettet jóval koronázza!" -
 
Így szólva, felállott, s derekáról Buda
Nyujtá dali kardját Etelének oda.
Helybenhagyák ott mind bölcs szavait, tettét,
Mivel öccsét nála jobban is szerették.
 
Akkoron áldozni, vér-esküre mentek
Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;
Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,
Feltűzve a szent kard legtetején volt már.
 
Onnan imás szókkal ősz Torda levette,
Előbb Buda karján ereit pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye fényét,
Vére ugyan verte a gyula edényét.
 
Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,
Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő, -
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.
 
Kardját az öreg pap kés módra fonákul
Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,
Messze kirántotta szablyával a vérét;
Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.
 
Összerogyott a ló. Most a garaboncok *
- Mint keselyü had gyűl taglani új koncot -
Bőrét lefeszíték, johait * fölmetszék,
Nézi a nézőknek * oltárra helyezték.
 
Ipolyi gyanítása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát, boncolást, mit végezte. A. J.
(Joh, vagy johhó. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket. A. J.
Nézőkk (oltárnézők). A babona nyelvén máig fennmaradt szó, noha ma eltérő értelemben. A. J.
Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.
 
Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.
 
Színborral edényét Szömöre oszlatta,
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig így kezdé, poharát emelvén:
 
"Had ura, ím hallj szót, kinek neved ISTEN!
Igaz nekem úgy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai szertől soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok. "
 
Serleg telijéből most oltárra önte,
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öccse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:
 
"Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok."
 
Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Sercegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vészharagos lángok csaptak ki belőle.
 
Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öccse ilyen osztályt tettek.

 

 

Annotációk
Szövegrészlet kijelölését követően fűzhet hozzá magyarázatokat.
További információk

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT