Arany János: Negyedik ének
Foglalat |
Már cigányországot Színről-színre látod: |
Csóri azt nagy bölcsen Fundálta erősen. |
De, mint egy zimankó, Támad Diridongó - |
Végre, mint mindennek, Vége lesz könyvemnek. |
Állatá a népet körül karikába.
Ő maga egy hordó tetejére mászott,
S igy beszélt, miközben kézzel hadonászott:
Hűségeteket én köszönöm is szépen;
Sőt meg is szolgálom, ha az isten éltet,
Mihelyt egyszer bővebb zsákmányban részeltet.
Hogy nem egyhamar fog éhezni lepényre,
Annyi, hogy attól még a hetvenhetedik
Unokánk lelke is holtra részegedik.
Valamíg az erdőn akad egy fa, görbe,
Valamíg egy tyúk lesz - míg verset faragnak:
Dicső híre-neve fennmarad e napnak.
Írják krónikába, kalendáriomba;
Lesz ember, ki egész könyvet is ir rólunk,
S a világ bámulja mily vitézek voltunk.
Hogy megirja rólunk a szép históriát,
Hanem bekandikál záros műhelyébe,
S hirdeti, pletykázza, mily remek lesz műve.
Vesz a világ egyet - de csak egyet - abból;
Töri érte egymást, kézről-kézre kapja,
Míg piszoktól látszik valami darabja.
Itélet napjáig mind épen maradnak:
Annál nagyobb lészen benne nyereségünk:
Itéletnapig tart a mi dicsőségünk.
Vigyen abból kiki, amennyit, gondolja,
Hogy belőle egyszer el fog birni hátán: -
Jut abból, marad is; nem jóféle sáfrán."
Azután mindegyik tartotta a zsákot:
De a vajda így szólt egész komolysággal:
"Mit akartok, édes fiaim, a zsákkal?
Ami csekélységet a pincében hagytunk,
Az egyébre is kell, marad a közjóra:
Nem való az nektek borra és cipóra."
Sorba löki egymást, könyökén vagy karján:
Baj lenne: de Csóri nem tétováz sokat:
Kiosztja közöttük a hivatalokat.
S kinek keze inkább maga felé görbe;
Fő adószedővé teszi bölcs Kolopot:
Tud az bánni pénzzel, aki annyit lopott.
Fővezérré teszi az ármádiába;
Süsüre pediglen bizza a pecsétet,
Minthogy maga is tud vésni, ha eltéved.
Alkalmazta Csóri főszámvevőségre;
Mellé adta ennek a tisztes Labodát,
Hogy lenne halálig főfő iródeák.
Kit Hűvösnek híttak nem igaz nevére;
Hubinak ellenben, tudománya végett,
Ada országában fő-céhmesterséget.
(Csimaz, kivel egykor elszaladt volt a ló)
"Te fiam? te szabsz a tolvajok közt rendet:
Téged az isten is bírónak teremtett."
Gondjaira bízott minden iskolákat:
Nem lehet, ugymond, hogy nyúllábsága óta
Ne ragadt legyen rá egy kis fehér kréta. -
Eloszta, egészen a kutyapecérig;
Akkor Dundi felé fordítván a rúdat,
Szíve érzésének így tágíta útat:
Nem erőltetém, hogy hivatalt válasszon;
Mert mig az asszonyok nadrágba' nem járnak,
Nem valók egyébre... legfölebb huszárnak.
Érdemeid kézzelfoghatóak s nagyok;
Széles tehetséged el vagyon ismerve,
Ha nem méltányolnám, isten is megverne.
Érdemid jutalmát hogyan találjam meg?
Tudnám, ha lehetne; lehetne, ha'karnám:
Akarnom pedig kell, bármint nem akarnám.
Hogy megelégeltem öreg Évikémmel;
Ugy szeretem, mint az otthon sült kenyeret:
Jó a másé is, - de jobb otthon egy szelet.
Már hiszen, no, csak nem vajdánénak való!
Aztán meg, mióta a cethalban lakott,
Mindig érzem rajta a büdös halszagot.
Ezt kivánja rangom, hivatalom fénye,
Ezt még más egyéb is... de mit ér a beszéd?
Adja komámasszony azt a kicsi kezét!"
Oda mind a kettőt, egészen könyékig;
Bizony, aki látta amit cselekedett,
Azt mondhatta volna hogy rátehénkedett.
Ellenállás nélkül a nagy boldogságba:
Hát egyszer csak ehol... amit hinni nehéz...
Véresen, halványan jő egy falka vitéz.
Degeszt és Kanálost, félszemű Toportyánt,
Gyügyüt és a többit, kik harcon elestek;
Összerántja szemét: "Hát ti mit kerestek?"
Hogy vitéz voltunknak jutalmát vehessük;
Mert nem oly gyerekség ám az, mint gondolni:
Vagy akarjuk vagy sem, a hazáért halni.
Amiből tengődjék özvegyünk és árvánk;
Az sem volna rossz, ha hivatalba tennél:
Nem mondhatnák rólunk, hogy: ez is ingyen él?"
"Nem takarodtok el a tüzes pokolba?
Lesz majd emléketek, olyan mint egy torony,
Ákombák irással, mint ez a fél karom!"
Fejöket csóválva búsan elballagtak;
Csóri pedig kezdé, illő vigassággal,
Menyegzőjét ülni Dundi asszonysággal.
Patak módra folyt a sárgalé a sáncban;
Akkor volt igazán borjunyúzó péntek!
Még a nótának is a javával éltek.
Fegyver közé fogva egyvalakit hoznak:
Ki volna egyéb, mint Puk Mihály kapitány?
Fegyver közé fogta három erős cigány.
Feje le van vágva, hozza hóna alatt,
Behunyott szemével oly szomorún néz ki
Hogy csupa kín arra még reá is nézni.
"Én is voltam olyan szegény ember, mint te;
Akármit hibáztál, én kegyelmet adok,
Örömére annak, hogy vőlegény vagyok."
Csókolá a vajda csizmatalpa helyét,
S úgy megrugaszkodék a nyitott kapuból,
Hogy még lóháton sem érték volna utól.
Üvöltés hallatszik, mintha sáska járna.
Kérdi Csóri, mi baj? de senki se' felel;
Maga marad benn csak, a többi kiszelel.
Lenéz az udvarra s álé more! * kiált.
Nagy sereg cigánnyal ott jön Diridongó;
Minden kézbe' puska, fejsze, villa, bunkó.
(Akiket aznapon hivatalba rakott):
De azok a pártos ellenség láttára
Levegőbe tűntek, mint a könnyü pára.
"Meg kell csípni!" ordít "amig el nem lábol;
Nyársra kell feszítni! forró zsírba hányni!
Két szeme világát acéllal kivájni!"
Megáll az ajtóban, tekintete bátor;
Kardvasán a menteujjal egyet törül:
"Ide jőjön, aki életének örül!"
Hogy magát életben soha meg nem adja,
Sok ember kipusztul, míg annyira menne;
Ám hisz' próbálja meg, aki Tamás benne.
De mi sokan vagyunk, és te, látom, magad:
Víjunk ketten, Csóri! a ház elég téres;
Víjunk ketten; hadd lám: te vagy az a híres?!"
Csóri az ajtóbul hármat visszalépett.
Bement Diridongó, de mást nem ereszte,
A többi az ajtón és ablakon leste.
Két iszonyu tölgy reng a fejszecsapástul;
Roppanásuk nekibődül az erdőnek,
S - amit sose láttam - épen összedőlnek:
Szeme a szemével, kardja a kardjával;
Azt hinné az ember: két sebes szélmalom:
Közel épitette valami félbolond.
Ez s ez hányszor ütött, vagy hány döfést kapott;
De elégnek tartom ennyit irni mostan,
Hogy egyszer csak: zupp le, Csóri vajda, holtan?
Szólítják nevérül: rá sem hederítte;
Rázzák, ütik, rúgják, kiáltva és bőgve:
Mindhiába! fekszik, mint egy szenes tőke.
Fölveti a szemét és széjjelpislogat;
Hát ím a cigányság ott zsibong előtte,
Mind olyan rongyonsült, mint annakelőtte.
"Hol vettétek azt a rongyos libériát?"
Hanem a cigányok beszélnek egyebet:
"Ugyan Csóri, hallj szót, töröld ki a szemed.
Horpaszon rugdosunk, a képedre mászunk!
Te mégis ugy horkolsz, majd megrepedsz bele:
Szalad az ellenség: mit csináljunk vele?"
Megütötte fejét a pincegádorban,
Mit se' gondol azzal, nem is jut eszébe,
Mikor hozhatták őt ebbe a pincébe.
A cigány sereg is mind utána nyargal:
Látja az ellenség táborát, mely épen
Vissza kezd vonulni sűrü hadi rendben.
Olyan sokan vannak! egy hijok se látszik!
Amin Csóri vajda bámul igen nagyot:
Hiszen ő már tegnap hirmondót se hagyott.
"Az én jótettemért így fizetsz te jóval?
Még te népet gyüjtesz ellenem suttomba?
Ágyuhoz legények! hol a kartács? bomba?"
Meggyujtja kanócát és körültekinget:
Minden van, csak por nincs; azért néznek széjjel:
Vajda örömére ellőtték az éjjel.
(Gyengébbek kedvéért mégis megemlítem):
Hogy az ó pincében elaludt a vajda
S ugy álmodta mindazt, ami esett rajta.
Talán egy órába, legfőlebb kettőbe;
Ugy hogy, mire a nép felvánszorga másnap,
Csóri dicsősége indult hanyatlásnak. -
S találván az okot kielégitőnek,
Szemét elmereszti, hasát kidüheszti
És az öklét rázva kiabálni kezdi:
Volna puskaporunk, tudom megbánnátok!
Itt lövöldöznénk le, az utolsó lábig,
Sosem érnétek el az akasztófáig!"
"Köszönjétek - ordít - hogy porunk elfogyott!"
Lehetetlen, hogy ezt ne hallja távolrul -
Hallja is az ellen, mert lám, visszafordul.
Három ép ágyuját a kapunak szegzi:
Bezuhan a kapu az első lövésre,
De bezzeg nincs ember, aki álljon résre.
Szíve összelottyant, és magába szálla:
"Ilyen a szerencse!" gondolá foghegyen,
"Ha ma égig emelt, holnap alád megyen."
Semmerre se' mozdul, ott marad, mint bálvány;
De a hős cigányság lót-fut eszeveszve,
A furólyukba is búna, ha lehetne.
S valaki felkurjant: ahol a veszett eb !
Van lárma, sikoltás, szaladás tétova,
Ezerféle átok, szitok, zenebona;
Orgonál erősen férfi, asszony, gyermek,
S mindez a juhszélen, egy lebuj csárdába'
Olvad fülrepesztő nyers hármóniába:
Tódul az ellenség befelé azonban,
S mint nagy égzengéskor összefutott juhak,
A barna vitézek mind rakásra búnak.
Egyebét ha ménkő üti meg se bánja;
Nem is látna ottan az ember egy fejet:
Egészen más tag az, amit látni lehet.
Kérve kéri Pukot, hogy kegyelmet adna;
De ő meg akarja mutatni hatalmát:
"Hozzanak, kiáltja, kéngyertyát, meg szalmát!"
Ami a dádéknak úgy szivére hatott,
Hogy felugrándozva széjjel szaladnának,
Ha legkisebb egér-útat is kapnának.
Környül fogta őket a Puk Mihály népe,
Szomorúan látják a dolog mivoltát,
S elkezdik gajdolni e keserves nótát:
Ále moré! már hogy lesz?
Meg se halsz, csak megdeglesz.
Nagy sor ez !
Vitézséged kárba vesz.
Ühűm! ühűm! ühűm!
Puk Mihály lehóhérol,
Megsüt mint a gesztenyét,
Pecsenyét:
Nem szánja szegény morét,
Ühűm! ühűm! ühűm!
Kíesett a feneked,
Háj! dikhesz, dsalomáz,
Dsalomáz:
Nincs már annak kulimáz!
Ühűm! ühűm! ühűm!
Amily szomorúan zengették e nótát!
Kova lágyult meg rá sok ember zsebében:
Csak nem a kemény sziv Puk Mihály keblében.
Hiszen nem érdemlik azt a drága szalmát:
Ő azonban így szól s káromkodik hosszut:
"De, mikor haragszom, hát kin álljak bosszut?"
Kire az ellenség eddig mit se hajta,
De mostan leszállott a bástyatetőrül,
Mint leszáll a kakas a kakasülőrül.
Taraját megvérzé, tollait kitépé,
Sarkantyúját törte, szemétről elűzte:
Oly szomoru mármost... hanem mégis büszke!
Most is egy vajdához illő méltóság van;
Nem néz lába alá - akármibe lépne-
Mint egy pecek, úgy áll Puk Mihály elébe.
Ha már szemed olyan debreceni fajta,
Hogy nem ismered meg a te jóltevődet,
Ki előtt ugy álltál, mint én most előtted.
Mikor a fejedet hoztad a kezedbe?
Összevissza gyúrtad reszkető kezeddel,
Míg én azt nem mondtam: tedd fel, fiam, tedd fel.
Megroppanthattalak volna, mint egy bolhát,
Most lelked vacsorán volna Pilátusnál:
De több az emberség a káposztás husnál.
Ha már oly nagyon esz az a f... méreg;
De mit vétett ez a szegény ribilliú?
Mind ártatlan ez, mint a ma született juh.
S mint a sajtkukacot, meg lehetne enni:
Könnyen megneheztel, de kibékül mindjár':
Fogadom, hogy terád egy se' haragszik már.
Mint az érett gyümölcs, szinte széjjelmállok,
A csupa jóságtul kásás vagyok, parázs;
Az a nagy csuda, hogy el nem hord a darázs.
Az én jóságomat nézd te ámbár vakon,
Akasztass fel engem, ha tetszik, magamat:
Csak ne bántsd Évámat és szép két fiamat.
Azér' bődül a sors, mint egy gulya, énrám,
Hírem lobbanása azér' lett - csütörtök,
Hogy megútáltalak; belém bujt az ördög.
Azután nem bánom, huzzanak a fára!
Azt is megmutatom, hol vagyon a kincsem,
Csak legyen, aki majd felhozni segitsen."
Hogy csak dűlt az ember, ki jobbra, ki balra;
Maga Puk Mihály is, a hasát megfogván,
Szoritá a száját, erősen makogván.
Orrán pápaszemét feljebb emelíté,
Füleit hegyezvén igy kiálta fel: "Nos?
Ez az ember mégsem egészen bolondos!"
Vannak a vezértől külön értelembe':
Csóri megbolondult! - suttogák bámulva;
Bizony, a mi fejünk meg van bolondulva!
"Kegyelem, kiálta, nem vagyok én hóhér,
Tréfa volt az egész, hogy nevessünk rajta,
Egy szál hajatok sem fog görbülni, vajda."
"No hé! hol van a kincs? mindjár' odavezess!"
Egyedűl követte a vajdának utját,
Mert nem akarná, hogy a többiek tudják.
Nem, mintha a járást nem tudná Nagy-Idán.
De környékezi már néminemü kétség,
S fiait keresi, meg a feleségét.
"Ahá! visszamentek, gondolá, a halba?"
Az egész bolondság előtte ugy rémlik,
Hogy talántán nem is való az, csak félig.
"Isten benne tudós - sohajt - van-e? nincs-e?"
Megy az ó pincébe, keresi az ajtót,
Nem leli... hogy lelné, ahol sohasem volt!
"Csak a kulcsot lelném! vagy bár a kulcslyukat!
Nem baj a kincs ! nagyobb az, hogy nem találom...
Száz ébrenlételnél többet ér egy álom!"
Puk Mihály is hallá, hinni nem akarván.
Néz egy szögeletbe, pápaszemes orral -
S mintha aranyokat látna ottan, sorral.
A pince zugába szanaszét lelökve:
Fényes szép kardjával megpiszkálta... hanem
Ő se' mondta, mi volt - én se' hiresztelem.
Puk Mihálynak irta ebben diadalát;
Méltó oly vitézség, mint az övé, erre:
Más babér nem termett e dicső fegyverre.
És vitézeinek ily parancsot ada:
Hogy a cigányokat ebrudon kivessék;
Tetszős volt azoknak ez a kötelesség.
A többi riasztá a szép cigányságot:
"Fuss moré, ahogy tudsz!" ők szaladtak sorra,
Kapu küszöbénél nagyokat ugorva.
Hogy át kell ugorni sebes futás közbe;
Nem magasan tartják, de neki lóditják
S a szegény dádékat repülni tanitják.
Ő is nagykomolyan rúd felé ballaga,
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rúdat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.
Akkor aztán ő is a többivel tartott,
Kik, mihelyt künn voltak, úgy megiramodtak,
Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak.