Arany János: Első ének
Foglalat |
Vár szorult védelme, Vajda fényes terve, |
Cigányok gyűlése, Harci zendülése. |
Csóri eszes volta, Hősök többi dolga, |
Ez ének rendében Le van írva szépen. |
Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;
Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:
Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.
Vézna bőrödet sem fested bécsironggyal -
De piros, de pozsgás napégette arcod:
Te segíts, méltóan elzengnem e harcot!
Cincegő zengésit húros cimbalomnak,
Klarinétok füttyét, dobok dobbanását,
Harsány trombitákkal összeroppanását.
Mellyel örökítsem választott népedet;
Míg a magyar nóta daliáit zengem:
Parlagok múzsája! cserbe ne hagyj engem. -
Pártosság magyar közt vala szép divatban;
Nagy-Idát Perényi birta, egyik párton;
Kapitány a várban jó Gerendi Márton.
Mert alighogy tíz-husz alattvalót számlál;
Hanemha betudjuk egy-egy emberszámba,
Ami ráadás volt gyülevész cigányba'.
Eddig is a várat ki védte, ha nem ők?
Töri az ellenség, már tizenhét napja,
Mérgében a nyelvét hiába harapja.
Ha az ennivaló el nem fogyna keddig;
Ezt a bölcs Gerendi látta még szombaton,
Hogy próféta lett vón' pedig, nem mondhatom.
Ledicsérte rútul az egész fajtáját,
Aztán így szóla bizodalmas hanggal:
"Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal!
Egyedül erőtlen vállaimat nyomja:
De sok, ami hogy sok, több mint elegendő: -
Nem bír annyi terhet egy szamár, mint kettő.
Ím azér' rád bízom a vár fele gondját:
Társam vagy: ne a kulcs ! hordjad és viseljed;
Töltsd be énutánam a második helyet.
Közös titkainkat hogy el nem árulod:
Mondjad »isten« szóval: téged ugy segéljen...
(Mondá Csóri vajda: őtet úgy segéljen).
Sőt, ha nem kiméljük, holnap is elfogy tán:
Azontul?... nézhetjük a csillagos eget,
Azontul keserves éhhalál fenyeget.
Kevés magyarimmal a várból kiszököm,
S holnap éjjel bőven hozok eleséget:
Igy teszem luddá a botor ellenséget.
Válj beesületére híres nemzetednek;
Kitörést ne próbálj. . . a nagy világér' se!
De légy ember, ahol ember kell a résre."
Azt gondolta elébb, hogy csak ingerkedik:
De mikor bevette a várnagyi hitet,
Pislogó szemével hunyoritva intett.
Dicsősége majdnem kihízott belőle;
Hanem ott ült - fedve harcsabajuszátul -
Egy kicsi ravaszság, szája végin, hátul.
Nem is utolsó nép ez az én cigányom:
Tűz van bennök, uram, hogy szinte süt, ragyog...
Én pedig - vajdának épen illő vagyok.
Megkeserűli, ha bizgatja váramat!
Bátran mehetsz, pajtás, itt a vitéz sereg;
Mehetsz bátran, fiam, itthon lesz az öreg."
Nyujtotta kezét, a jobbot tudniillik,
Vontatva, begyesen, fejedelem módra,
Mintha nagy pártfogó nyujtaná kéz-csókra.
Eltakarván azzal pitykés öltözetét;
Várban a magyarság készül titkos útra;
Esze ágában sincs visszatérni újra.
Egy rejtett-kijárón lábukat kivonák:
Népét Csóri vajda feljáratta rendbe';
Gyűlést hirdetett a legnagyobb terembe.
Mindenikből egyet hívatott a vajda,
Mindenik sátorból a legvénebbiket,
Amennyibe' nem volt csupa vak, vagy siket.
Csóri vajda körül tanács-széket űlni:
Büszke faj! nemes faj! - Ha elsorolhatnám
Őket illően, egy vak lóért nem adnám.
Nem volt ily kovács több, sem Nagy- sem Kis-Idán;
Fejjel haladá meg a többit Akasztó:
Hátha még nem volna görbe, mint egy patkó.
Mindenik iszkábál, hasadt teknőt szegez;
Vékonypénzü Nyúlláb szőrös mivoltától -
Vette nevét Degesz domború hasától.
Ahol e kettő jár, jól megy ám a dolog!
Vasfűvel kinyitnak minden zárat, békót, -
Az anyja hasából kilopnák a csikót.
Messze földön nem volt tapasztó munkára;
Nyeszegi a rostás; Pityke, a rézmíves,
Henye férfiú, kit úgy csúfolnak: Híves.
Ő, kit Éva szűle Hernád vize partján,
Göndörhaju Éva, - nem bizonyos, kitől:
Talán a hajdankor pogány istenitől
Ennek a mentéjét, annak a nadrágát:
Téglaszín a nadrág, és a mente kéken
Rugta el a sujtást, valamikor - régen.
Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul;
Apja, anyja is él, - nagyapja, nagyanyja:
Mind együtt lakozván, nősténye és kanja.
Az, miből parancsol vitéz Diridongó? -
Szekér ugyan kettő, s egy kopott taliga;
Ló három, szilajok, valamint a csiga.
Tud vésni betűket, címert a pecséten:
Címerbe oroszlánt három-négy farkúnak,
Metszi a p betűt, megfordítva, q-nak.
Ennek a hegedű tanult mestersége:
Vele jött a bőgős, aki sántit hajszra,
Himlőhelyes arcu, bádog szemü Kajsza.
Szemétdomb körűl a havat olvadóban?
Itt kibarnul a domb, fehér még amoda:
Ilyen ősz hajával a tisztes Laboda.
Az elásott kincset megleli a földbe -
(Legalább azt, amit maga elásatott)
S tudja hogy ütni fog, ki emel rá botot.
Ennek tudománya sem volt mindennapi:
Mert nincs oly pipaszár széles e világon,
Melyhez ő szurkáló-vasat ne csináljon.
Téglavető szűrün hítt kemény birokra:
De úgy vágta Mokrát Csucsuj a homokra,
Hogy azóta mindig arról kódul Mokra.
"Nem loptam, felelé, követem alásson.
Keskeny úton fekütt, hol menni akartam -
Bizony sosem esett ilyen csufság rajtam.
Átugrani könnyebb, sokkal is hamarabb;
Ugranám: felpattan... a hátára estem...
Jó, hogy elfogátok, áldjon meg az Isten!"
Dicsőségök nem fér a papirosomra:
Nohát nem is bántom. - Lássuk már a gyűlést.
Mivel Csóri vajda megnyitá az űlést.
"Válogatott cigány férfiak, legények!
S valaki jelen van, az egész rokonság!
Amér' összegyültünk, fele sem bolondság.
Magyar nép ma este a várból kiszökött...
Nem baj! még szerencse! megmondom az okát -
Addig minden ember tűrtőztesse magát.
Sötét ó világban vész el eredete;
Azt mondják, Faraó lett vón' első vajda:
De ma is civódnak a tudósok rajta.
Akar - ha mindjárt az égből cseppentünk is:
Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.
Szép szabadságunkat nagyon körülnyírák;
Elfajít, elszéleszt a vármegye végre:
Mint valami retket, plántál faluvégre.
Hogy erőt vegyenek ezek a zsiványok?
Eltöröljék a föld színéről fajunkat,
Kordovány bőrünket, fekete hajunkat?
Lett vón' alkalom csak egyszer megpróbálnunk!
Aztán meg, nagy átok e szép ivadékon,
Hogy az egyetértés közte igen vékony.
Itt a jó alkalom; hí a nemzet java. -
S miután ez a vár nekünk esett ingyen:
Neve is ezentul Csórivára légyen."
Mint dugóját a szesz kiüti robajjal.
Tetszett Csórinak, hogy a beszéde tetszik
Folytatá azértan, amint következik:
Nem bocsátjuk többé a magyart a várba.
De magunk kezére folytatván a harcot,
Széjjelverjük innét holnap a labancot.
Be fog következni az uj vajda-tétel,
E fő hivatalra oly férfiut híván,
Akit a mi lelkünk iszonyúan kíván:
Ki Cigányországnak megveti alapját,
Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán,
Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.
Mert iszonyu lármát kezdtek hallgatói: ,
Többen ezt kiálták: jól van! helyes! éljen!
Sokan ezt: halljunk szót! más is hadd beszéljen!
Tátoga erősen valamit a kályhán,
Képe sötétveres, nyaka, szeme dagad,
Csillapodván a zaj, monda ily szavakat:
Csórinál miköztünk emberebb is vagyon;
Nem kell Csóri, nem kell! van különb legény is
Főfő vajdaságra... akar ehol én is!"
És lerántja onnét a lábánál fogva;
Hős Akasztót Irha fejbeüté hátul
Hcgy csak elnyujtózott, messze a padkátul.
Kicsibe, hogy Irhát ki nem készitették;
De megvédte Irhát vitéz Diridongó,
Nyeszegi és Vacok, Hagymaszár és Kongó.
"Hallja-é kend, Csóri: kend leülhet! nem kell!"
De körmére húzott Dámi, hogy beszopta,
Mintha medvecúkor volna ráragasztva.
Lőn immár a veszély közös, általános:
Kétszer elfáradtak, kétszer megpihentek;
Harmadikszor mégis ujra összementek.
A legelső neszre mindjárt beözönlék;
Férfi, nő, fiú, lyány; még a csecsszopó is,
Még a száz esztendős vén anyó, s apó is.
Védeni, segitni harcos férjeiket;
Fegyverök hatalmas fog, köröm vagy gége,
Meszelő, seprűnyél s az üszökfa vége.
Minő lármát csapnak! valamint a szajkók.
Boldog apa, kinek öt-hat fia harcol!
Mint nagy puska mellett sok ropogó pisztoly.
Ütközet hevében apját körülállja;
Harcol Dundi asszony, mint a kölykös medve,
Szügyei, mint bástya, merészen dülyedve.
Nem tudván egyéb kárt tenni az ellenben,
Sikoltnak, hogy ég-föld lesz beléje siket,
Tépik ruhájokat, tisztes fürteiket.
Esztelen polgárok gyilkos háboruja;
Ennek orra véres, annak háta kékül. . .
Csuda hogy megesett emberhalál nélkül.
Hogyha el nem illan a vitéz Juhgége:
Erre Csimaz horgolt, szörnyen fenekedett;
Jó, hogy eloldhatta mégis a kereket.
Ökleit az égre, vagy a padlás felé,
Százszor is kiálta: "csitt no! egyet mondok!"
Százszor föl se vették őtet a bolondok.
Hogy minden baj, inség háborúból ered:
Döghalál, sok vén lyány, sok rossz vers... hiába!
Nem bírt szóhoz jutni a csaták zajába'.
Negyedik tusára lélekzetet venni.
Kapott ez alkalmon Csóri eszes vajda,
Fölveté fehérlő szemét s így sohajta:
Vajmi bolondság ez, dőre visszavonás!
Hisz még meg se' fogtuk, hát minek koppasztjuk?
Jobb bizony, e kérdést másszorra halasztjuk.
A győzelem után szóba jöhet megén':
Most készüljünk harcra - s hogy erősek legyünk:
Addig is - itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!"
Meglátja, - felejti a háboruságot,
Rohan válujához, egymást töri, tolja,
S a kanász jóltévő kezeit csókolja:
Éljen Csóri, éljen, örökös vajdájok!
Mind inába forrnak, majd agyon tapossák,
Azt miveli bennök a háládatosság.
Görnyed az áldástul cigányok gerince.
Feledik, mint a bölcs, a kétes holnapot,
Csinálnak karácsont és szent Ivó napot.
Egynehány ölfából nagy tüzet csinálnak,
Sátrakat vonnak fel, mint az isten gyepén,
Sistereg a bogrács, pirul lángos, lepény.
Kezdenek fütyölni, ugrós táncot járni:
Csattogó bokával jobbra balra futnak;
Megfővén az étel mellé kuporodnak.
Oh, arany szabadság! nézd el a te néped:
Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat!
Millyeneket fal - és még csak meg se' fúlad!
Nincs egyéb fűszerszám, mint a jó egészség,
Nincs egyéb mérték, mint kinek-kinek gyomra:
Mégis ritka eset, hogy ez megromolna.
"Mikor egyik aprit, a másik kanáloz";
Ezt nem szívelhetik, ezért haragusznak,
S mint kutyák a koncon, összemarakosznak. -
Megereszté Csóri szíjjal a nadrágát
S monda: "Most az ágyu hadd dörögjön, hagyom!
Örömére hogy ma vajdatétel vagyon."
Hogy kihoznák a port, ágyut töltenének.
Rárántá azonban Juhgége s a banda,
Megkezdé a táncot legelébb a vajda.
Nem hozzávaló már, hogy megszaporázza;
Illegeti fejét, lebbenő nagy hajjal;
Néha így tesz: "hap! hap!" néha így tesz: "haj! haj!"
Fityeg a nehéz gomb, mint körtvély a fáról;
Kékszinű a mente, báránybőr perémes,
Buja kövérségtől a posztója fényes.
Csizmarojtját néha megérinti ujjal,
Néha lábujjhegyen megállva sokáig,
Összebillegteti sarkantyús bokáit.
Dundihoz megy és mond : "Ej no, komámasszony !
Eb aki haragszik, én már elfeledtem:
Nosza egyet-kettőt fordulnánk mi ketten."
Átengedi magát s minden ő nehezét;
Könnyen lebeg ő, mint vontatott petrence,
Akarám mondani a boglyakemence.
Leszakadt szép Dundi, mint egy bazsarózsa,
Leszakadt a vajda gyólcsinges válláról,
Mint a bazsarózsa leszakad bokráról.
Helyet engedvén a szép fiatalságnak.
Lőn már a vigasság közös, általános,
Kedvök semmi részben nem vala hiános.
Táncra ott mindnyájan mikép kerekedtek
Sok legény hogy verte majd a hátát sarkkal,
Sok piros viganó hogy repíte farkkal;
Díszes rókatáncát és cigánykerekét:
Hadd zengjék el azt már énutánam mások,
E dologra méltóbb kölyök-óriások.
Nem golyókat lővén - lővén puszta fojtást,
Nem kimélik a port, egyre puffogatnak,
Örömére a nagy, nevezetes napnak. -