Arany János: A SZEGÉNY JOBBÁGY
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
Tántorogva ballag a két kajla sőre, |
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?
Elkopott ostorát a kezében fogván;
Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.
Néha megszakasztja hosszu hallgatását, |
De azok nem bírnak lépni sebesebben,
Talpok a kőúttól ég eleven sebben.
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,
Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.
A négy szürke lónak a két kajla sőre |
Pedig félni, félnek; mert az isten-adták
Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.
Félkezében cifra ostort suhogtatván;
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;
Jobban esik neki, ha egyet kiálthat: |
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.
Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,
Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegeték.
De a hintó népe nem hallotta e szót: |
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!