Ady Endre: Válasz
Válasz
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta énnekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szivemből ömlő, bús dalom.
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta énnekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szivemből ömlő, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sújtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom...
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sújtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom...
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta énnekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta énnekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom,
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szivemből ömlő, bús dalom.
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szivemből ömlő, bús dalom.
