Ady Endre: Három Baudelaire-szonett
Három Baudelaire-szonett
I.
Örökkön hajt a Démon, űz, kisérget,
Halk levegőként úszkálgat körültem,
Tüdőmbe suhan s én gyötrődve égek
Örökös vágyban, szomjúságban, tűzben.
Halk levegőként úszkálgat körültem,
Tüdőmbe suhan s én gyötrődve égek
Örökös vágyban, szomjúságban, tűzben.
Néha, mert tudja, imádom a Szépet,
Elém a legszebb némber képét hozza,
Képzelt okot ad, száz hazug mentséget
S kapatja ajkam gonosz italokra.
Elém a legszebb némber képét hozza,
Képzelt okot ad, száz hazug mentséget
S kapatja ajkam gonosz italokra.
Isten arcától így visz messzebb, messzebb
Engem, lihegőt, fáradtat, tépettet,
El, a nagy Untság bús sivatagára.
Engem, lihegőt, fáradtat, tépettet,
El, a nagy Untság bús sivatagára.
Zavart szemembe kap s előttem vágtat
Piszkos rongyok és nyitott sebek árnya
S egész rémes tára a Pusztulásnak.
Piszkos rongyok és nyitott sebek árnya
S egész rémes tára a Pusztulásnak.
II.
Édes és kínos a pislogó lángba
Meredni s várni téli éjben, csöndben,
Miként száll, száll föl a multaknak árnya,
Míg a harangok búgnak kint a ködben.
Meredni s várni téli éjben, csöndben,
Miként száll, száll föl a multaknak árnya,
Míg a harangok búgnak kint a ködben.
Boldog a harang, mely vénhedten is cseng
S ifjú torokkal küldi messze tájra
Hívó, szent dalát, mindig bátran, frissen,
Miként őrsátor vén, hű katonája.
S ifjú torokkal küldi messze tájra
Hívó, szent dalát, mindig bátran, frissen,
Miként őrsátor vén, hű katonája.
Csak az én szegény, bús lelkem repedt el
S ha hideg éjek rémét dalsereggel
Vágyik elűzni, hangja csuklik, retten:
S ha hideg éjek rémét dalsereggel
Vágyik elűzni, hangja csuklik, retten:
Mintha egy vértó partján elfeledten
Holttestek alatt sebesült hörögne,
Ki ott vész kínban, lenyomva örökre.
Holttestek alatt sebesült hörögne,
Ki ott vész kínban, lenyomva örökre.
III.
Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom.
Bennem a szomorúság tengere sírva árad
S ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
Maró emlékezetét keserű iszapjának.
Bennem a szomorúság tengere sírva árad
S ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
Maró emlékezetét keserű iszapjának.
Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova,
Amit keres, barátnőm, marcangolt hely, üres rég,
Széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,
Óh, ne keresd a szívem, az állatok megették.
Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,
Most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott.
Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.
Amit keres, barátnőm, marcangolt hely, üres rég,
Széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,
Óh, ne keresd a szívem, az állatok megették.
Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,
Most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott.
Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.
Lelkek kemény korbácsa, óh, Szépség, Te akarod.
Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek
A rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.
Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek
A rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.
