Ady Endre: Áldomás
Künn, vaksötétben zivatar harsog.
Olyan, milyenben kőtáblát kapott
Népösszetartó, nagy eszű Mózes...
Az asztalomon gyilkoló szesz...
Nagy szerepet szánt a balga élet,
Öntudatrabló egyedül itt lenn,
Ami felséges, uralja minden,
Az alkohol a romboló isten!...
Tudásra vágyók, telhetetlenek,
Nagy agyvelők, ferdült koponyacsontok,
Voltak a földön mindig-mindig
Világmegváltó, balga gondok.
De volt a világon megváltó mámor,
Volt butitó szesz, parányi sátor,
Hol mámoros fej kőpárnát kapott,
Hol elbutultak felséges agyok...
Kik Panteonba, Parnasszra kerültek,
Jámbor merengők, hízó testek voltak,
Kik alkudozva írtak és csaholtak.
A nagy tudóktól nem maradtak tettek,
Ők a nagyságnak mártírjai lettek.
Csodás fejük oly rémes lázban égett,
Mihez jeget nem adhatott az élet,
Szemük olyan kegyetlen tisztán látott,
Hogy pokolnak látták meg a világot
S kik rátermettek messiási sorsra:
Belefúltak mámorba, alkoholba.
Ez éjszakát tiértetek virrasztom,
Bizsereg már a mámor agyvelőmben:
Én sem hiszem, hogy valaha virradjon.
Ferdült agyaknak mindig egy a sorsa,
Bolondokháza vagy a zsibbadt mámor,
Nőni fog a ti számotok sokáig,
Felejtett, züllött félisteni tábor.
A lázas agy butuljon el örökre,
Nagy gondolatra szükség nincsen itt -
E gyilkos szeszt tireátok köszöntöm,
Nyugalmatokra: elzüllött zsenik!...