Ady Endre: Márkó király
Égő falvak füstje látszik. -
Szerbországnak minden hegye,
Minden völgye vértől ázik...
Már rabolja, fosztogatja,
Letűnt a pogány »hold« előtt
Szerbországnak fénylő napja.
Márkó király, harcba készül:
Megmenteni drága honát,
Vagy vele halni vitézül.
Válik édes búcsu szaván:
»Csak te légy mindig hozzám hű -
Úgy megmentem drága hazám!«
Nem viszi a bősz csatába:
»Reád bízom szép hitvesem,
Félek itt hagyni magába'!«
Megmenti a drága hazát,
Elcsábitá feleségét
A bizalmas, álnok barát.
Öröm s vígság járt nyomában,
Harci-verseny és mulatság
Volt királyi udvarában.
Szállott át a rengetegen,
Vérontás-vágy vett erőt már
Ismét a fáradt seregen.
Sűrü rengetegbe tévedt
S bár leszállt az est homálya,
Egyre mégis befelé ment.
Sík téren pillantá meg őt,
Játszva folyó, kicsiny patak
Folyta keresztül a mezőt.
Ruhát mostak hófehérre;
Dalt daloltak éppen akkor,
Midőn Márkó odaére:
Megtámadta ellenségét;
Barátjára - hős Dukára
Bízta bájos feleségét.
Végigküzdve ezer csatát,
Hű barátja elcsábitá
Feleségét - szép Helénát.«
»Ütni fog a bosszú-óra;
Halál reá - kínos halál -,
Halál a gaz csábitóra!...«
Hamvát felkavarja a szél,
Minden apró porhamuja
Tiltott szerelemről beszél.
Hűtlenné vált drága párja,
De őróla dalol most is
Szerbországnak ifja, lánya.