Ady Endre: Ha...
Óh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának,
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón' össze sovárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!