Ady Endre: Könyörgő, májusi levél
a csak-egy-Asszonynak küldöm.
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt irású, májusi napra.
És félénk fakulók a mi betűink.
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom.
Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a pörünk pihen
És multjaink dermedik a Napot.
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanu méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.
És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és mért kell neked félned.
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.
Fogózzon a szivembe a szived
S ne átkozz semmit, ami elmult
S úgy várd a késő üdvösséget.
S áldottak az ölelő zokogások.
S a május: ne sírj, mert sirok én.