71A KÁPOLNAI-CSALÁD HAMIS OKLEVELEI.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1940. évi december hó 19-iki ülésén tartott felolvasás.
A pozsonymegyei Kápolnai-család legrégibb, IV. Béla nevében 1244-ben kelt oklevelét a Tamás esztergomi érsek nevében 1313-ban kiállított ítéletlevéllel együtt a család két tagjának, Egyed fia Lászlónak és András fia Pálnak kérelmére az általuk bemutatott oklevelek alapján a pozsonyi káptalan 1364. febr. 1-én teljes szövegében átírta.
Az első, 1244-ről keltezett oklevél szerint IV. Béla Farkasnak és Dávidnak, akik a király nővérét, Szent Erzsébetet eljegyzésekor Thüringiába kísérték és ott hosszú ideig szolgálták, engedélyt adott arra, hogy birtokukon Szent Erzsébet tiszteletére egyházat építhessenek s egyben kijelölte azt a területet is, amelynek lakossága az építendő egyház parochiájához tartozik. A második, 1313. április 25-éről keltezett levélben Tamás esztergomi érsek – IV. Bélának most említett oklevelére hivatkozva – megállapította a kápolnai Szent Erzsébet-egyház parochiájának területét.
A pozsonyi káptalannak 1364. évi kiadványa, amely a benne átírt két oklevél hitelességének megítélése tekintetében döntő fontosságú, igen gondosan írt, néhány rajzolt betűvel díszített, függőpecsét alatt kelt ünnepélyes alakú hártyaoklevél, amelyről azonban a pecsét ma már hiányzik. Mivel ezen az oklevélen semmi sem észlelhető, ami gyanúra okot adhatna s ezenfelül a káptalannak 1362 és 1366 között kelt hat kiadványát – közöttük három függőpecsétest is – kétségtelenül az a kéz írta, amelytől az 1364. febr. 1-én kelt oklevél való, ennek a most említett oklevélnek hitelességéhez és gondos kiállításához kétség nem férhet. A IV. Béla és Tamás érsek okleveleivel szemben felmerülő kifogásokat tehát semmiesetre sem lehet a káptalani átirat feltételezett pongyolaságával vagy hibáival erőtleníteni.
Az 1244. évi oklevél szövege régóta ismeretes. Először Pray György – négy helyen kihagyást jelezve – közölte. Utóbb Katona István s őt követve Fejér György a Pray által közölt szöveget ismét kinyomatták. A szószerint egyező három közzététel alapjául, amint Pray írja, az 1244. évi eredeti oklevél szolgált, amely a Fejérnél olvasható jegyzet szerint a magyar kamarai levéltárban őriztetett. Mivel a kamarai levéltár régi mutatóiban és lasjtromaiban az 1244. évi oklevélnek nyoma sem található, nyilvánvaló, hogy Fejérnek ez az állítása téves. Hogy Pray közlésének alapja valóban mi volt, e kérdésben útbaigazít a Fejérnél olvasható, most említett jegyzetnek az a közlése, hogy az 1244. évi oklevél alapján Tamás esztergomi érsek 1313. április 25-én ítélkezett a parochiák közötti perben, s hogy Béla király és az érsek oklevelét a pozsonyi káptalan 1364-ben átírta. Mivel a pozsonyi káptalannak ezt a – fentebb már említett – kiadványát egykor a kamarai levéltár őrizte s az régebbi helyéről átosztatván, ma is megvan az országos levéltár diplomatikai gyüjteményében, kétségtelennek kell tekinteni, hogy Pray közlése nem az 1244. évi eredeti oklevél, hanem annak 1364. évi átirata alapján történt. E mellett szól különben még az is, hogy Pray szövegközlésében több olyan körülmény figyelhető meg, amelyekből arra lehet következtetni, 74hogy neki csak egy hiányos és általa hibásnak tartott másolat állott rendelkezésre.
A IV. Béla nevében szóló oklevél hitelességének kérdését először Fejérpataky László érintette. Fejérpataky ugyanis, mivel megállapítása szerint az ebben az oklevélben is megnevezett Farkasius alkancellár első alkancellári szereplése 1262. október 13-ára tehető, azokat az 1240-es évekből való okleveleket, – közöttük a Kápolnaiak részére keltet is – amelyek Farkasiust mint alkancellárt szerepeltetik, hibás keltezésűeknek mondja. A hiba – szerinte – akkép keletkezett, hogy a kiadások vagy átiratok XL-et írtak LX helyett. Ezt a véleményt, amely szerint az oklevél helyes kelte 1264 volna, Karácsonyi János is elfogadta s az oklevelet a hibás keltezésűek közé sorolta. Ezzel szemben Szentpétery Imre rámutatott arra, hogy az évszám javítása az uralkodási év javítását is szükségessé tenné, ami akkor is aggályos lenne, ha az oklevél egyébként kifogástalan volna, és egyben megállapította, hogy a királyi címben olvasható «Bulgaire» és a promulgatio és corroboratio szokatlan formulái azt mutatják, hogy az oklevél nem IV. Béla király kancelláriájából került ki, hanem XIV. századi hamisítvány.
A pongyola, sőt helyenként hibás fogalmazást teljesen figyelmen kívül hagyva és egészen eltekintve Tamás érseknek alább bővebben tárgyalandó 1313. évi ítéletlevelétől, az oklevél tartalma tekintetében olyan újabb észrevételek merülnek fel, amelyek Szentpétery megállapításával teljesen egybehangzanak.
Az oklevél egyik helye szerint a király Farkasnak és Dávidnak engedélyt adott arra, hogy névszerint meg nem jelölt birtokukon Szent Erzsébet tiszteletére egyházat építhessenek (in possessione eorum in nomine et honore eiusdem beate Elyzabet ecclesiam possint construere), másik helye szerint pedig elrendelte, hogy az oklevélben körülírt terület lakosai a még csak építendő, de az oklevél szerint mégis már Kápolnának nevezett Szent Erzsébet-egyházhoz (ad ecclesiam beate Elyzabet Capulna dictam) tartozzanak. Ez a megoldhatatlan ellentmondás nemcsak a hamisítás kétségtelen bizonyítéka, hanem egyrészt világot vet a hamisító ama szándékára, hogy a Szent Erzsébet-egyház alapítását igen réginek tüntesse fel s vele a Kápolna helynevet hozza összefüggésbe, másrészt pedig támpontot nyujt annak meghatározására is, hogy a hamisítás mikor történhetett. Mivel a később gyakran előforduló Kápolna helynév legelőször 1289-ben merül fel, a név kialakulását a XIII. század végére kell tenni, amiből az következik, hogy a hamisítás legkorábban csak az említett idő után történhetett.
Az építendő egyház parochiájának területéről szóló leírásban az első helyen említett Kapusd nevű falura, amelyben állítólag a pozsonyi várnak királyi «portarius»-ai, vagyis kapusai laktak, eddig egyetlen okleveles adat sem ismeretes, amihez hozzájárul még az a körülmény, hogy a «portarius»-okat is egyedül ez a hamis oklevél említi. 75A második helyen a leírás Pozsony vára igriceinek Igrech nevű faluját nevezi meg és róla azt mondja, hogy a Barzanch folyó mellett fekszik. Mivel a folyó neve a leírásban utóbb is előfordul s e második hely szerint mellette a Wyscha (Vistuk) nevű falu fekszik, ez a folyó valószínűleg azonos a IV. László 1287. évi oklevelében a Vysta (Vistuk) falu közelében említett Bozonch folyóval. A pozsonymegyei igricek települése több oklevélből ismeretes. A falu legkorábban Igrich-Karcha néven tűnik fel. 1329-ben Igrechfolua néven is említtetik, s kétségtelenül a Csallóközben Szerdahely és Nyék között feküdt. Hogy Kápolna közelében vagy bárhol a vármegye területén a pozsonyi vár igriceinek egy másik települése is lett volna, annak semmi nyoma sincs, sőt az valószínűnek sem tekinthető. Az első és második helyen szereplő Kapusd és Igrech helynév tehát minden valószínűség szerint koholt. A következő Chatey helynév nyilvánvalóan a Kápolna közelében délkeletre fekvő Csatajt jelenti. A negyedik helyen szereplő «villa nobilium de Borsa» azonban ismét több megjegyzésre ad okot. Nyilvánvaló, hogy e megjelölés alatt a Kápolnától délre igen távol, a Feketevizen túl fekvő Borsa nem érthető. Hogy a «villa nobilium de Borsa» kifejezéssel a hamisító milyen területet jelölt meg, az a Borsiak és Kápolnaiak néhány okleveléből kiviláglik. A már 1264-ben Ikrán néven feltűnő, Kápolnával délkeleten szomszédos Igrámon – mint ősi birtokukon – ugyanis a Borsaiak 1323-ban osztozkodtak. Bár a falu neve az osztozkodás után nem tűnt el és területének egy része a középkorban mindig a Borsaiak kezén volt, a Borsaiaknak ezt a birtokrészét az oklevelek 1323-tól kezdődőleg nem Igrámnak mondják, hanem egy ízben Borsának nevezik, különben pedig állandóan mint a Csataj, Igrám és Pát között fekvő földet vagy pusztát névtelenül emlegetik, amiből azt kell következtetni, hogy ezen a területen falu nem állott. Hogy ennek a Pát és Csataj között, vagyis Kápolnától keletre fekvő területnek valamely részét kell a hamis oklevél «villa nobilium de Borsa»-ja alatt érteni, az kétségtelenül kitűnik a Kápolnaiak két okleveléből. Ugyanis a Béla király oklevelét átírató Kápolnai Lászlónak dédunokái László és 76István 1439-ben Albert királytól új adományt nyertek Borsa nevű birtokukra. Az utóbb még bővebben tárgyalandó adománylevél és a pozsonyi káptalanhoz intézett iktatóparancs csak annyit mond, hogy ez a Borsa nevű birtok Pozsony vármegyében feküdt. Az iktatóparancs hátlapjára vezetett káptalani feljegyzésből azonban kétségtelenül kitűnik, hogy a Kápolnaiaknak ez a birtoka nem azonos a Feketevíztől délre fekvő Borsával, hanem a Kápolnától keletre eső, előbb már említett terület egy részével. A feljegyzés szerint ugyanis a Kápolnaiaknak ez a Borsa nevű birtoka, amelynek nevére különben sem korábbi, sem pedig 1439 utáni adatot eddig nem sikerült találni, Cifferrel és a Ciffer közelében fekvő Balásházával, valamint Igrámmal volt szomszédos. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a hamis oklevélnek az az állítása, mintha a Borsaiaknak Kápolna közelében falujuk lett volna, koholt. Az oklevélnek e helye ellen azonban még egy másik, az elmondottnál is súlyosabb kifogás merül fel. A társadalmi emelkedés, amelynek során a pozsonymegyei köznemesség kialakult, csak IV. Béla uralkodása után indult meg. A Kürtön, Olgyán, Vattán, Magyaron, Szászon, Légen, Sápon, Jánokon, Lucsén és Petenden lakó várjobbágyok és udvarnokok kivétel nélkül 1270 után nyertek nemességet. Már ebből a körülményből is kitűnik, hogy a Borsaiak – akiket a hiteles oklevelek a XIV. század második évtizede elején neveznek először nemeseknek – nem lehettek, amint a hamis oklevél állítja, már 1244-ben nemesek. Ezt különben kétségtelenné teszi az az oklevél, amely a család egyik tagját 1256-ban várjobbágynak mondja. Bár azt az évet, amelyben a Borsiak a nemesek közé emelkedtek, – legalább egyelőre – nem sikerült meghatározni, az elmondottakból mégis arra lehet következtetni, hogy a hamis oklevél aligha készült a XIV. század elején, amikor a várjobbágyságból való felemelkedés ideje még közismert lehetett, hanem csak később, amikor annak emléke már feledésbe merült. Az ötödik, hatodik és hetedik helyen említett személyekre vonatkozóan megjegyzendő, hogy az oklevélnek «nemes várjobbágy» kifejezése a most előadottak szerint semmiképpen sem illik IV. Béla korába, továbbá, hogy az Ikran és Tekulchen személynév nyilvánvalóan azonos a Kápolnával délkeleten szomszédos, már 1264-ben feltűnő Ikran (Igrám), illetőleg az 1310-ben először említett Tekulchen falu nevével, amely utóbbi falu Kápolnától északra Ciffer vidékén feküdt. A nyolcadik és kilencedik helyen megnevezett két falu kétségtelenül azonos a Kápolnától északnyugatra fekvő Báhonnyal és Vistukkal. Mivel az utóbbi faluról a hamis oklevél azt mondja, hogy az Tyburciusnak a Barzanch folyó mellett fekvő birtoka és IV. Lászlónak – előbb már említett – 1287. évi oklevele szerint a Bozonch folyó közelében fekvő Vysta Tiburcius fiainak birtoka volt, valószínűnek látszik, hogy az 1244. évi oklevél hamisítója László király oklevelét ismerte.
Az oklevél tartalmára vonatkozóan az elmondottakon felül még egyházjogi szempontból is kell egy megjegyzést tenni. A templomépítésre szóló engedély adása, úgyszintén valamely egyház plébániai rangra emelése az illetékes egyházfejedelem – a szóbanlevő esetben az esztergomi érsek – jogkörébe tartozott. Hogy az esztergomi érsek e jogát már a XII. század derekán, valamint IV. Béla uralkodása idején is gyakorolta, azt egy 1156. és egy 1263. évi oklevél igazolja, e jognak későbbi gyakorlásáról pedig az oklevelek egész sora tanúskodik. Tekintetbe véve azt a körülményt is, hogy az 1236, 1237. és 1255. évi oklevelek tanúsága szerint IV. Béla kegyúri jogának átruházása is kifejezetten az esztergomi érsek hozzájárulásával történt, az esztergomi érsekről említést sem tevő 1244. évi oklevelélnek az az állítása, amely szerint egyedül a király adott 77volna engedélyt arra, hogy az esztergomi érsekség területén fekvő Kápolnán templom építtessék és ugyanakkor ezt a templomot plébániai rangra is emelte volna, nem egyéb, mint az oklevél hamis voltának újabb bizonyítéka.
Kápolnai László és Pál – amint ez bevezetőül említtetett – 1364-ben a pozsonyi káptalannal átíratták a hamis 1244. évi királyi oklevéllel együtt a vele tartalmilag szorosan összefüggő és kifejezetten is reá hivatkozó 1313. évi ítéletlevelet is, amelyben Tamás érsek a kápolnai és egy másik plébánia között folyt pereskedést eldöntötte. Ennek az utóbbi oklevélnek eredetije, miként az 1244. évié, szintén ismeretlen. Szövegét az 1364-i átirat alapján először Óváry Lipót, utóbb pedig – ismét az átirat alapján – Knauz Ferdinánd tette közzé. Óváry az általa közölt szöveghez semmiféle megjegyzést sem fűz, Knauz ellenben megemlíti, hogy az oklevélszövegből a kápolnai plébániával pereskedő plébániának megnevezése mindkét helyen ki van vakarva és egyben megállapítja, hogy az ítéletlevélben említett «Béla király kiváltságlevele» az az 1244-ben kelt oklevél, amelynek szövegét Fejér György kiadta. Nem ismervén azonban az 1244-i királyi oklevél hamis voltát és a vakarást rosszindulatnak tulajdonítván, az érseki oklevél hitelességének kérdését nem vetette fel.
E kérdés megítélésénél, miként az 1244. évi oklevél esetében, elsősorban szem előtt kell tartani a pozsonyi káptalan 1364. évi átiratának kétségbe nem vonható hitelességét és gondosságát, vagyis az érseki oklevélnek ebben az átiratban fennmaradt szövegét nem lehet egyszerűen romlottnak tekinteni. Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy Tamás érsek kancellárja ebben az időben (1309–1316) Henrik budai prépost volt, aki előbb a váci, utóbb pedig a szepesi prépost méltóságát viselte. Arról, hogy Tamás érsek kancelláriája milyen kifogástalanul működött, az a félszáz oklevél tanúskodik, amely eredetiben vagy szövegében reánk maradt. E félszáz oklevélszöveg közül csak egy válik ki feltűnő módon, s ez éppen az 1313. évi ítéletlevél. Ez az érsek székhelyéről, Esztergomból keltezett oklevél ugyanis nemcsak formuláiban szokatlan, hanem fogalmazásában is. Rosszul fogalmazott, hibákkal teli szövege miatt fel sem tehető, hogy valóban az érseki kancellária kiadványa, azt kétségtelenül hamisítványnak kell tekinteni.
A kápolnai plébánia területének leírásában az 1313. évi ítéletlevél nagyjában követi az 1244. évi oklevél szövegét. Ugyanabban a sorrendben említi a helyneveket, közöttük a valószínűleg koholt Kapusd és Igrech neveket, meg a «villa nobilium de Borsá»-t is. Eltérés közöttük csak annyiban van, hogy a korábbi oklevélben megemlített Barzanch folyó és néhány személy neve – Dávid és társai, Zous, Mortun, Tekulchen és Tiburcius – kihagyatott, s az ott még személynévként szereplő Ikrán itt már helynév.
A két hamis oklevél között nyilvánvaló a tartalmi összefüggés, sőt az utóbb keltezett kifejezetten az előbb keltezettre hivatkozik is. Kétségtelen továbbá, hogy mindkettő egy család érdekében készült és ugyanannak a családnak birtokában is volt, hiszen Kápolnai László és Pál a két hamis oklevelet együttesen iratták át a pozsonyi káptalannal. Ezek a körülmények igen valószínűvé teszik azt a feltevést, hogy a két hamisítvány egyidejűleg készült és egy kéztől származott, amit valószínűsít a többes számnak egyes szám helyett való hibás használata is, amely a két szöveg 78megfelelő helyén olvasható. Az 1244-ről keltezett oklevélben ugyanis ez áll: «item ville Bahun usque Vyscham possessionem», az 1313-iban pedig: «villas Bahun usque Vistam».
Elfogadva azt a feltevést, hogy a két hamisítvány egyidejűleg készült és egy kéztől származik, újabb támpont adódik a hamisítás idejének meghatározására, amely ezek szerint bizonyára 1313, sőt valószínűleg jóval az érseknek 1321-ben bekövetkezett halála után történhetett. Ezt a nézetet némileg támogatja az a körülmény is, hogy a kápolnai Szent Erzsébet-egyházat először csak egy 1313. évi oklevél említi.
Az 1320-as és 1360-as évek között hamisított e két oklevélnek későbbi sorsa ismeretlen. Valószínűnek tekinthető, hogy mindkettőt, miután azokat a pozsonyi káptalan 1364-ben átírta, megsemmisítették. Hogy a káptalani átiratot a Kápolnaiak valamikor felhasználták-e, annak nyomát nem sikerült megtalálni, hogy azonban ez szándékukban lehetett, arra talán az átiratban látható vakarásokból lehet következtetni. Tamás érsek ítéletlevelének szövegében ugyanis a kápolnai plébániával állítólag pereskedő plébánia megjelölése olyan gondosan van kivakarva, hogy a hely neve teljesen olvashatatlan, a védőszent nevéről pedig csak annyi állapítható meg, hogy N betűvel kezdődött. Ennek a betűnek a következő sorba lenyúló, igen jellegzetes első szárának mindkét helyen megmaradt alsó része ugyanis teljesen azonos az oklevélnek alulról számított negyedik sorában olvasható «Nos» szó kezdőbetűjének első szárával. Ez a gondos vakarás nem történhetett az ítéletlevél szerint pervesztes plébánia részéről, hiszen megnevezésének eltüntetése egymagában érdekeit nem szolgálhatta, mivel a kápolnai plébánia állítólag vita tárgyát képező területének leírása a káptalani átiratban az 1244. és 1313. évi oklevél szövegében sértetlenül hagyatott. Ez okből a vakarást a Kápolnaiaknak kell tulajdonítani, s annak magyarázata csak az lehet, hogy ők a káptalan átiratát fel akarták használni, de valamely körülménynél fogva az állítólag pervesztes plébánia megjelölése reájuk nézve nem volt kívánatos.
A két hamis oklevelet 1364-ben átirató Kápolnai László dédunokái, István és László – amint erről már említés történt – Albert királytól 1439-ben új adományt nyertek Borsa nevű – az adománylevél szerint – ősi birtokukra. Az adománylevél, miután az adományosoknak Zsigmond király idejében Németországban és Olaszországban szerzett érdemeit megemlítette, IV. Béla egy 1245-ben kelt, eredetiben bemutatott s Borsa határait megállapító oklevelére hivatkozik. Béla király eddig közzétett oklevelei között egy sincs, amelyre ez a hivatkozás vonatkoztatható volna. Azonban egy újkori – az írás jellege szerint az 1680-as évekből származó – «Possessionis Borsa Metales» felírású másolatban reánk maradt egy 1245-ről keltezett királyi oklevél szövege. Ez 79oklevél szerint Béla király Borsai Péter fia Farkas, Salamon fia Banka és Bana fia Márton kérelmére Borsa nevű örökös birtokuk határait megjáratta és megállapíttatta. Bár a szöveg – különösen a helynevekben – kétségtelenül erősen romlott alakban maradt fenn, a határleírásból kitűnik, hogy az ebben az oklevélben említett Borsa keleten Páttal és Ujfaluval, délen pedig Csatajjal, továbbá Olajkúttal és Melentével határos, amely utóbbiak hajdan Rététől északra feküdtek. Ez a határleírás tehát nem a Feketevíztől délre fekvő Borsáé, hanem azé a területé, amely Kápolnától keletre esik, s amelyet a pozsonyi káptalannak az 1439-ben történt iktatásról szóló, már említett feljegyzése is megjelöl. A terület eme azonosságából tehát arra kell következtetni, hogy ebben az újkori másolatban az 1439-ben Albert király előtt eredetiben bemutatott 1245. évi királyi oklevél szövege maradt fenn.
Az a körülmény, hogy a hamis 1244. évi királyi oklevél Kápolna közelében egy «villa nobilium de Borsa»-t, az 1245. évi pedig ugyanazon a területen egy «possessio Borsa»-t említ, gyanút kelt az utóbbi oklevél hitelességével szemben. Ezt a gyanút az oklevél egészen szokatlan fogalmazásán kívül megerősíti a szövegnek egy helye, amely a másoló hibájából nem magyarázható. Ez a hely ugyanis két határjelről szólva, azt mondja «quarum una est populorum castri de Chatay, alia nobilium de Borsa». Mivel Csatajon nem volt erősség – ott a pozsonyi vár «castrensis»-ei laktak – a Borsaiak pedig, amint már előbb részletesen előadatott, 1245-ben még nem voltak nemesek, ezt az 1245. évi királyi oklevelet is hamisítványnak kell tartani. Ezt a véleményt véglegesen megerősíti az a körülmény, hogy benne, miként a hamis 1244. évi királyi oklevélben is, a királyi címben Bulgária, az oklevél kiadójaként pedig Farkasius alkancellár szerepel.
A Kápolnaiak által 1364-ben a pozsonyi káptalannal átiratott két hamis oklevél és az 1439-ben Albert királynak bemutatott hamis oklevél között oly szoros a tartalmi összefüggés és bennük annyi a részben azonos tévedés, hogy mindhárom hamisítvány egy embernek tulajdonítható.
A hamisítványok a fentebb elmondottak szerint valószínűleg az 1320-as és 1360-as évek között készültek. Ebből az időből még két, szintén Pozsony megye területére vonatkozó hamis oklevél ismeretes: a győri káptalan egy 1341. és egy 1346. évi kiadványa, amelyeknek hamis voltát maga a káptalan állapította meg. Mivel mind az öt hamis oklevél Pozsony megye területére vonatkozik s hozzávetőleg egy időben készülhettek, felmerül a kérdés, ki lehetett a hamisító.
Néhány okleveles adat alapján a gyanú a pozsonymegyei Apaji család egyik tagjára terelődik. Apaji Jakabról ugyanis, aki 1341-ben két ízben viselte a választott bíró tisztségét s ezért magasabb műveltségűnek tekinthető, egy 1350. évi oklevél, amely őt már elhúnytként említi, azt mondja, hogy hamis pecséteket vésett és őrzött. Ez a körülmény talán elégséges alap arra, hogy a IV. Béla, a Tamás esztergomi érsek és a győri káptalan pecsétje alatt kiállított öt oklevél hamisítását neki tulajdoníthassuk.