A Podmanini Podmaniczky-család oklevéltára. Közzétette, családtörténeti bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta dr. Lukinich Imre. I…
A Podmanini Podmaniczky-család oklevéltára. Közzétette, családtörténeti bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta dr. Lukinich Imre. I. k. 1351–1510. Kiadja a M. Tud. Akadémia. Budapest, 1937. 8° LXII + 736 l.
A «Podmanini és Aszódi báró Podmaniczky-család története» c., a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából dr. Lukinich Imre által szerkesztett sorozatban ez a IV. kötet magának a szerkesztőnek a tollából és összeállításában oklevéltárat ad. Gróf Vigyázó Ferenc végakarata volt, hogy édesanyjának, szül. báró Podmaniczky Zsuzsannának emléke ily családtörténeti irodalomban örökíttessék meg s e célra anyai vagyona jövedelmének egy részét hagyományozta.
A középkori Podmanini Podmaniczky-családnak, melyre ennek az újabban megjelent kötetnek az anyaga vonatkozik, a XVI. században feltűnő és az «Aszódi és Podmanini» előnevet viselő Podmaniczky-családdal való kapcsolata – miként erre Lukinich is rámutat – ezideig nem volt kimutatható. Ennek ellenére több tekintetben is szerencsés gondolat volt a középkori Podmaniczkyak oklevéltárának a közrebocsátása. A családnév azonossága és az a zavar, mely a szóbanlevő család eredetét és származási rendjét illetőleg a korábbi genealogiai irodalomban fennáll, már egymagában is szinte követelően vonja maga után, hogy története, kapcsolatai minden oldalról megvilágíttassanak, amihez pedig tartozik, hogy ebben a vonatkozásban a negatívumok is teljes egészükben, mégpedig legmeggyőzőbben a megfelelő oklevelek publikációja révén, ahogyan Lukinich is teszi, ismeretessé váljanak. Nagy figyelmet érdemel azonban az a másik körülmény is, hogy Lukinich ezzel a köz- és magánlevéltárakban felkutatott kereken háromszáz darabot felölelő oklevéltárral a tudományos kutatásnak általában is értékes szolgálatot tett. Vonatkozik ez annak egyrészt tartalmára, mert a Podmaniczky-család multján túl az Északnyugati Felvidék, főleg pedig Trencsén vármegye történetéhez is gazdag forrásanyagot nyújt, másrészt az abban alkalmazot oklevélközlési módszerre, mely tökéletességével minden eddigi oklevélpublikációt túlszárnyal. Az okleveleknek hűen és máig kialakult szabályok követésével való közreadása komoly oklevéltáraknál olyan természetes követelmény, hogy itt ennek kiemelését szükségtelennek tartjuk. Lukinich legbecsesebb újítása: a nagy fáradsággal, gonddal összeállított, mindent kimerítő magyarázó jegyzetek. Az oklevéltárak ilynemű jegyzetelésének becsére Károlyi Árpád már 1883-ban rámutatott, midőn az Anjou-kori Okmánytár III. kötetének bírálata kapcsán megjegyezte (Turul, I. évf. 90. l.), hogy belőlük «mennél több, annál jobb, mert a használónak a használatot megkönnyíti.» Az ebben a régi, de meg nem fogadott, vagy legalább is csak csekély mértékben figyelembe vett jó tanácsban rejlő elv a Podmaniczky-oklevéltárban oly messzemenően jut érvényre, hogy túlzás nélkül mondhatjuk, eléri a teljesség határát. Nincs benne olyan földrajzi hely, család, személy, még ha utóbbi csupán kijelölt kir. ember, vagy prókátor is, s nincs olyan tárgyi vonatkozás sem, melyről a jegyzetekben magyarázatot ne kapnánk. A helységek régi vagy torzított neveinek megfejtése s pontos helyrajzi meghatározásuk, az előforduló családoknak gyakran kisebb genealogiai táblákkal is kísért megvilágítása, a személyek családi hovatartozásának, illetve az identitásukat jelző helységeknek topográfiai rögzítése, s mindezeken felül a vonatkozó forrásoknak és irodalomnak bősége és olyan nagy gondossággal való közlése, hogy például még a leánynegyedről, a hiteles helyekről, kancelláriáról szólót sem mellőzi, mindez megkíméli az oklevéltár használóját attól a terhes és fárasztó munkától, mely az oklevéltárak magyarázatra szoruló vagy megoldást igénylő adatainak a megfejtésével, vagy általában az adatoknak szélesebb ismeretkörbe való helyezésével jár. Itt a jegyzetekben mindent készen kap.
A kötet természetesen elsősorban a Podmaniczky-család történetére, főleg birtok- és származási viszonyaira terjed ki, de mint jeleztük, a Podmaniczkyak ősi fészke, Trencsén vármegye és sok tekintetben az egész Északnyugati Felföld történetéhez is becses kútfő; a családtörténettel foglalkozók pedig az e vidéken élt középkori családok egész sorára találnak benne adatokat. Csak azok kiemelésére szorítkozunk, melyekről a kötet szerzője jegyzeteiben leszármazási táblákat is közöl. Ilyenek a Podmaniczkyakon és a tőlük kiágazott Lucskai- és Klobusiczky-családokon kívül a Kaszai Lieszkovczy-, a Kaszai Bechich-család, mely utóbbiból a Szlavniczai Sándor-család ered, a valószínűleg korán kihalt Koza-család, a Lévai Cseh-, Erdőháti-, Sülyi Etele-, Zápolyai-, Marsovszky-, Pocserovalehotai Kartuz-családok. A kötethez írt bevezető tanulmányában továbbá azokat a családokat is megismerjük, amelyek az ország távolabbi, leginkább déli vidékein voltak ugyan birtokosok, de a Felvidék említett részén való birtoklásuk az ottani telepítésekkel szoros kapcsolatban állt. Ezek közé tartozik 1379 óta Bolondóc (Beckó) várának birtokosa, az Alsólindvai Bánffy-család, továbbá a Szerdahelyi Dersfy-család, mely 1420-ban Sztrecsen várát kapja adományba, a XV. század második felében a Podmaniczkyakkal szorosabb kapcsolatba jutó említett Lévai Cseh-család, a Dobozi Dánfy-család, mint Ugróc várának, a Guthi Ország-család, mint Csejte várának, az ugyancsak föntebb már említett Zápolyaiak, mint 1475 óta Trencsén, Szucsa és Lietava váraknak, a Szepetki-család, mint Ugróc várának tulajdonosai. Ugyanitt tömör képet rajzol Trencsén vármegye 51várairól a XV. századból, nemcsak a közölt oklevéltár, hanem a legújabb időkig megjelent ide vonatkozó irodalom felhasználásával. Nagy figyelmet szentel e vidék települési viszonyainak. Végigkíséri az olvasót a település folyamatán, kimutatva a magyarságnak abban való szerepét és részvételét a XIII–XIV. században. Majd behatóan tárgyalja a középkori Podmaniczky-család történetét. A család első ismert tagjainak a személyneveiből (Adrián és Zwanys) azt következteti, hogy a déli vidékekről, a horvát vagy dalmát tengermellékről került Trencsén megyébe, minthogy azok a nevek az adriamenti szlávoknál és nem a cseh-tót nyelvben voltak használatosak. A család nevét a Vágbesztercétől keletre fekvő Podmanin helységtől vette s a besztercei várjobbágy-családok közül nőtt ki. 1351-ben Adrián fia Miklós már nova donatiót kap lucskai erdőbirtokra. A XV. század első felében több ágra szakad és új néven élő családok, a Lucskai- és a Klobusiczkyak őse, a Klobusiczky-család hajtanak ki belőle. Két külön fejezetben írja le Lukinich a XV. században jelentékeny szerepet vitt Podmaniczky László és Balázs életrajzát. Előbbi Adrián unokája; családjában a legnagyobb birtokszerző és családja emelkedésének megalapítója. 1458-ban meglévő birtokaihoz kapja Beszterce várát tartozékaival, 1460-ban ugyanúgy Újvárt Sáros megyében, 1465-ben Trencsén megyében Horócot, Szavcsinát és Lehota egy részét, a következő évben a Kaszai-család zálogbirtokát Bán mezővárost hasonlóan zálogbirtokként s ezt erősséggé fejleszti, zálogbirtoka lesz ugyanebben az esztendőben Lednice vára is és így tovább. Birtokszerzéseinek főalapja kiváló vitézsége, melyről Mátyás király szolgálatában különösen a csehek elleni hadakozásban tett tanúságot. A király Morvaország katonai parancsnokává is kinevezte. Második felesége, Guthi Ország Ilona révén a nagytekintélyű Ország Mihály nádorral is sógorsági viszonyba került. Az 1480-as évek végén halt el. Fiai maradtak. Podmaniczky Balázsról, aki szintén a XV. század derekán élt, Lukinich a Lászlóval való vérségi kapcsolatot meg tudja ugyan állapítani, de e kapcsolat fokát nem állt módjában meghatározni. Egyébként tisztázza személyiségét azokkal a téves állításokkal szemben, melyek Podmaniczky Balázst hol Borotini Blaskóval, aki 1432-ben Nagyszombatot a csehek segítségével csellel hatalmába kerítette, hol meg Magyar Balázzsal, Mátyás király kiváló hadvezérével azonosítják. Eleinte a csehek mellett harcol, utóbb azonban Mátyás király rendíthetetlen híve és bátor vitéze. 1468-ban halt meg, egyetlen fiúutódot, Vencelt máskép Lászlót hagyva hátra.
A munka magas színvonalához méltó a kötet kitűnő név- és tárgymutatója, melyet Fekete Nagy Antal készített a legnagyobb alapossággal és körültekintéssel s minden képzelhető szempont figyelembevételével. Például elég csupán azt felhoznunk, hogy a személy- és helynevek mai alakja után zárójelben az oklevéltárban előforduló összes változataikat is megtaláljuk.
Ismertetésünkhöz még csupán azt az óhajunkat fűzzük, hogy ennek a mintaszerű oklevéltárnak a folytatását is mielőbb kezeink között láthassuk.
Czobor Alfréd.
