A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. 4. kötet. 1657–1716. Leírta dr. Áldásy Antal. Sajtó alá rendezte dr. Czobor …
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. 4. kötet. 1657–1716. Leírta dr. Áldásy Antal. Sajtó alá rendezte dr. Czobor Alfréd. Budapest, 1938. 8°, 507 l.
Történetíróinknak, főleg azoknak, akik kiadatlan forrásanyagot őrző intézményeknél szolgálnak, olyan hatalmas és sokoldalú anyag áll rendelkezésére, hogy összegyűjtött anyaguk feldolgozását legtöbbször nem tudják befejezni, még abban az esetben sem, ha a leghatározottabb irányú anyaggyűjtést végzik is. Az írói hagyatékként hátramaradt kéziratok, ha nem tűnnek is el minden esetben nyomtalanul, a legritkább esetben jutnak el odáig, hogy eredeti rendeltetésüknek megfelelően irodalmi feldolgozásban jelenjenek meg.
Áldásy Antalnak is, mint régebben a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselőjének, szintén hatalmas anyag állott korlátlan rendelkezésére. A múzeumi levéltár és kézirattár nagy gyűjteményeiből elsősorban a címereslevelek érdekelték, melyeknek gyűjtését még akkor is szerető gonddal folytatta, amikor mint egyetemi tanár már megvált a múzeumtól. Köteteket kitevő anyaggyűjtését időrendi sorrendben kezdte kiadni, de csak az első két kötetig jutott el, amikor a nagy munka folytatásában megakadályozta a halál; annyi szeretettel összegyűjtött anyagának nagyobbik része pedig kiadásra várva, irodalmi hagyatékként maradt hátra. A címereslevelek összegyűjtött anyagát szerencsére elkerülte az irodalmi hagyatékok közös sorsa. Áldásy Antal testvéröccse, József ny. h. államtitkár, látva azt a sok fáradságos munkát, szeretetet és gondot, mellyel bátyja egész életén keresztül gyűjtögette a címeresleveleket, minthogy a Nemzeti Múzeum a kiadást fedezni nem tudta, saját költségén vállakozott a kiadás folytatására. Áldásy Józsefet a munka folytatásának elvállalásában nemcsak a bátyja iránt oly sok vonatkozásban megnyilvánult kegyelet vezette, hanem az összegyűjtött anyag értékének és jelentőségének felismerése is. Ezeknek a vonatkozásoknak köszönhetjük a címereslevelek IV., Áldásy József kiadásában már második kötetének megjelenését.
A kötet, szorosan kapcsolódva az előzőkhöz, az 1657. évvel kezdődő 60 év címeresleveleit tartalmazza és 983 hazai és 9 külföldi címereslevélnek és rangemelésnek a leírását adja, 93 címerrajz-melléklettel. A magyar királyok címereslevelei mellett megtaláljuk az erdélyi fejedelmek által adományozott armálisokat is. Ezeknek a száma ugyan egyre kevesbedik és Apaffy Mihály halálával meg is szűnnek. Az utolsó választott erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc ritkán adományozott címereslevelet és a kötet értékét nagyban emeli, hogy tőle is közöl három címerleírást.
A címereslevelek addigi, többnyire sablonos tartalma I. Lipót korától kezdve megváltozik. Az érdemek felsorolása, főleg a mindjobban szaporodó főrangúság adományozásával kapcsolatban olykor egészen részletes. De maguk a címerrajzok is bővülnek, mert pajzstartók és jelmondatok is mind gyakrabban szerepelnek. Azonkívül az uralkodók különös kegyük megnyilvánulásául több esetben adományozzák a szívpajzsban nevük kezdőbetűit is. Magyarország címere vagy annak részei is gyakran fordulnak elő különböző módon a címerekben, így a Horváthy, Schudó, Fuchs, Krencser családok címerében és a Ghillányi család bárói címerében.
Művelődéstörténeti szempontból érdekesebbek a Gaál–Szabó-család 1662. évi címere, mely négylovas hintón utazó négy kereskedőt ábrázol és a Pregard–Paur család 1665. évi címere, melyben két ökör által vont ekével szántó földmíves látható. Ebben a kötetben is több tréfás címer található, így a Várady–Kalmár család fülét vakaró oroszlánja és a Matuska család címere, mely futó oroszlánon ülő férfit ábrázol, amint két kezével az oroszlán füleibe kapaszkodik. Ugyancsak a tréfás címerek közé tartozik a Posoni család medvéje is, mely méhkast márt a vízbe, hogy a mézhez csípés nélkül tudjon hozzájutni.
91A címeralakok általában mind több változatot mutatnak. A magyarság által addig használt egyszerű címeralakok mellett a német eredetű hazai és külföldi polgárok nemesítése kapcsán a magyar heraldikában addig nem igen használt tárgyak, állatok és mesteralakok lépnek fel. Gyakoribbá válik jeleneteknek az ábrázolása is a címerpajzsban. A nem magyar eredetűek révén és a rangemelésekkel kapcsolatban szaporodik az összetett címerek száma, valamint mind gyakrabban fordulnak elő az előnévadományozások is.
A címeresleveleket nyerők eredetét és nemzetiségi hovátartozását vizsgálva társadalomtörténeti szempontból is értékes eredményeket szűrhetünk le. Az erdélyi fejedelmek gyakran nemesítenek, sőt Barcsai Ákos fejedelem 1659 augusztus 16-án tömegesen oláhokat is. A magyar királyok szintén nemzetiségre való tekintet nélkül adományoztak címeresleveleket a magyarokon kívül németeknek és szlávoknak egyaránt. Főleg az állami közigazgatás szolgálatában álló tisztviselőknek és a vagyonosabb városi polgároknak a nemesség után való törtetése feltűnő. A címereslevelek névanyagát átvizsgálva elesik minden olyan vád, mely a magyarországi nemesség úgyszólván kizárólagos magyar eredetét vitatva azt állítja, hogy abba idegen fajúak csak kis mértékben tudtak bejutni, mert a közölt 60 év adatai ennek ellenkezőjét bizonyítják.
Ennek az értékes és sok vonatkozású adatokban gazdag kötetnek sajtó alá rendezését, az anyagnak kiegészítését és névmutatóval való ellátását most is Czobor Alfréd végezte nagy gonddal és kiváló hozzáértéssel.
Köszönetet mondva Áldásy Józsefnek szép elhatározásáért és annak gyors tettreváltásáért, örömmel várjuk a szintén gazdag anyagot tartamnazó további kötetek megjelenését.
Fekete Nagy Antal.
