Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Budapest, 1936. Egyetemi Nyomda. I–XXIV. és 1–408 lap, 30 műmel…
Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Budapest, 1936. Egyetemi Nyomda. I–XXIV. és 1–408 lap, 30 műmelléklet.
Akik szerzőnk sok esztendőre visszanyúló kutatómunkájáról tudomással bírtak, illetve a Múzeumi és Könyvtári Értesítőben 1914 óta közölt eredményeit figyelemmel kísérték, szinte aggódva lesték műve megjelenését. Napvilágot láthat-e a mai viszonyok között ilyen tetemes költséget jelentő kiadvány, sajnos, olyan kérdés volt, melyre nem adódhatott egykönnyen válasz. A vallás- és közoktatásügyi Miniszter s a Közgyüjtemények Országos Főfelügyelőségének megértő közbelépése a múlt év második felében végül is kedvező irányba fordította a nagyarányú gyüjtés sorsát. S most itt fekszik előttünk ez a külsejében is pompás kötet, párhuzamos magyar és német szöveggel; valóban méltó párja Rosenberg alapvető művének, melyhez különben egész rendszerében és beosztásában is alkalmazkodik.
Foglalkozzék valaki a történelem vagy segédtudományainak bármely ágával, legyen bár csak komoly érdeklődő, a kutatás mai fokozatán aligha nézheti közömbösen a múlt tárgyi emlékeinek tanúságát. Hiszen végeredményben ezek is ugyanazt hirdetik, mint az írott források; esetleg világosabban, gyakran hézagpótlóan. Mit tudnánk például a népvándorláskori magyarságról, ha csak az egykorú szövegeket tanulmányoztuk volna át s milyen más, mennyivel színesebb képet kapunk egy-egy régi város s azon keresztül az ország szellemi életéről, ízléséről, ha az odavaló művészeti vagy iparművészeti alkotások lehetően gazdag sorozata áll előttünk. Hogy az ötvösség terén a múlt Magyarországa versenyre kelt bármely európai kultúrterülettel, régen nem titok. A beavatottak a beütött városi bélyegek után indulva számos műtárgyunk keletkezési helyét is meg tudták állapítani. Jóval ritkábban a készítő mesterek személyét, társadalomtörténeti következtetésekkel tehát nekik is csinyján kellett bánniok. Azonban a helyi rögzítés is ingatag talajon járt; mennyi zavart okozott például Buda és Pozsony vagy Sopron egyformán háromtornyos hitelesítőjegye?
Kőszeghy könyvének birtokában az idevágó nehézségek nagyrészt s egy csapásra kiküszöbölődnek. Elsüllyedt idők ötvösművészeinek egész nemzedékei elevenülnek meg előttünk, világosabb képet nyerünk polgári rendünk nemzetiségi hovatartozásáról és rétegeződéséről. S ami folyóiratunk olvasóit sejthetően legjobban érdekli: számos családtörténeti vonatkozás mellett, terjedelmes címeranyag (hogy legelül csak egyet említsünk, mintegy félszáz céhpecsét), egyuttal pedig a heraldikai ismeretek fontosságának döntő bizonyítéka jut kezünkbe. Az ötvösjegyek múltja t. i. nem egy esetben belevilágít a városi címerek alakulástörténetébe, másrészt érdekes példákat szolgáltat a címeregyszerűsítési, esetleg torzítási szokásokról. A mesterek városi emberek voltak, a megfelelő városi céhek tagjai. Portékájuk nemcsak értékes, drága is, minél tekintélyesebb erkölcsi testületek szavatosságára szoruló. A vevő bizonyos óhajtott lenni a vásárolt tárgy nemesfémösszetétele felől s ez a szükséglet hozta létre a városi ezüst- és aranybélyegzés szokását. A városi közösség ezzel mintegy helytállott az ötvös munkájáért. Tette pedig ezt vagy valaminő, a város nevére utaló, felirat esetleg rövidítés, vagy saját címere használatának engedélyezésével. Az előbbi az olasz, az utóbbi a francia eredetű eljárás s a magyarországi ötvöscéhek – bennünket ez érdekel itt legjobban – inkább az utóbbit, a címerbélyegzést választották. A XVI. századdal érünk kitapintható fejlődési irányzathoz. Városaink címerei a Tagányi-féle munkálatok félbemaradásával, máig sincsenek rendszeresen összegyüjtve, mi tudvalevőleg gyakran érezhető hiányosságunk. Ami pedig eltüntetésének jövendő ügyét illeti, ebben a munkában bizonyára értékes segítségül fog szolgálni az ötvösjegyek fejlődése; Kőszeghy lelkiismeretes gyüjtése. A címerek a dolog természetéből kifolyólag általában bővülési irányzatot mutatnak. Egy-egy nevezetes esemény vagy fordulat új összetevőt vitt a címerképbe, amit az ötvös a rendelkezésére álló felület parányi volta következtében többnyire nem volt képes regisztrálni. Néhol pl. Privigyén megvan az igyekezet a teljes címer visszaadásához s ilyenkor miniaturákra emlékeztető fínomságú jeggyel találkozunk. Eger és Pápa ötvösei azonban már kényelmesebb megoldást választottak. Egyszerűsítettek, egy részt emeltek ki a címerből, akárcsak Igló, hol a jegyben csak a kalapács szerepel, a három rózsa elmarad. Győrött pedig a nehezebben kivéshető Szent István-vértanúalak helyébe kettős kereszt kerül. Ám vannak lényegesen jelentősebb tartalmú eljárási változatok is. Íme a lőcsei ötvösök már csak a városcímer kettős keresztjével élnek, az oroszlánokkal nem; világos bizonyságául az előbbi alkotórész régibb voltának, korábbi eredetének. Ugyancsak megőrizte a régi címert az 54aradi ötvösjegy olyan időkben, mikor a hivatalos úzus új külső mellett döntött. Alighanem a régi, 1580 előtti, városcímer emlékét őrzi a nagyváradi bélyeg is: a Szent László szokásos ábrázolására annyira jellemző szekerce, felette koronával.
Mindezek nemcsak érdekes, de igazán, értékes adalékok, szinte feljogosítanak, hogy problémát sejtsünk ott, pl. Szigetvárt, hol az ötvösbélyeg a városi pecséttel egyáltalában nem egyezik. Az egyes részletek eredete is egyéni utakra és választásra, vall néha. Rendesen a városi címerből átvettek, de a debreceni kettőskereszt pl. kivételnek látszik. Mintha közvetlenül az országcímer lenne a forrása. Az ötvösség védőszentje Eligius püspök protestáns helyeken gyakran kiesik, helyébe pl. Marosvásárhelyt magyar ruhás ötvösrendű emberalak lép. Győrött viszont az Eligius szó németes rövidítésének, a Loy-változatnak félremagyarázása Leo pápa képét iktatta a püspökkép helyébe. Baján az átalakulás még furcsább. A városcímer életfája mellett álló Ádám és Éva utóbb eltűnik s oroszlán és szarvas pótolja, a férfiasság és asszonyos ügyesség szimbólumai és pedig a zsidó ikonográfia útmutatásának alapulvételével. Máskor viszont jólismert heraldikai tünetek kései továbbélésére bukkanunk. Erasmus Bergmann (Besztercebánya) bányászjegye vagy az aradi Hirsch-ötvös szarvasa pl. bizonyára az ú. n. beszélő-címerek lélektanát tükrözteti.
Családtörténeti szempontból a bélyeganyag forrásjellege már jóval problematikusabb. Nemesszármazású ötvösök szívesen alkalmazták a maguk családi címerét, de ami az eredmény biztosítását illeti, itt inkább a heraldika kell, hogy segítőtényező legyen. Máskor csak az N kezdőbetűt tették ki vagy a nemesi koronát s míg az első nem sokat mond, a második gyakran zavart okoz Brassó hasonló bélyege miatt. Egészben azonban s ezt nem lehet eléggé hangsúlyoznunk a folyóiratunk művelte disciplinák a sokszorosan gazdagodott felek. Mert Kőszeghy nem a címerekből indult ki, hanem igyekezett teljes sorozatokat gyűjteni, gondosan figyelte a helyi gyakorlatot, a szárnyra ritkán kelt használati tárgyak művészi szempontból kevésbbé jelentős anyagát; ha tehette, beszélt már 1867 előtt működő, tehát a céhéletben még résztvett mesterekkel, azaz ezután értékesítendő külső segítséget hozott; címertani kutatóink igaz hálája illeti.
Beszédes bizonysága egyúttal a munka, a régi, csonkítatlan Magyarország kultúregységének. A könyv megírása értékes, hazafias szolgálat is volt. Polgári rendünk általában idegen eredete mellett szinte feltűnő, mily sok magyarnevű mesterre lelünk a gazdag sorozatban. Jól esik látnunk, hogy még az idegennevűek közt is nem egy akad, ki jegyét magyaros szórend szerint alakítja. Szinte kár, hogy szerzőnk az egységesség kedvéért ezt a jelenséget nem emelte ki; pl. Andreas Witmann-t ír W. A. vagy Nikolaus Urházy-t U. N. jegy megfejtéséül. Ő maga a vérbeli kutató szerénységével csak annyi eredményt vár munkájától, hogy «további, fölötte kívánatos kutatásoknak lehet használható alapja». Mi ennél jóval nagyobb jövőt jósolunk neki. Az a meggyőződésünk, hogy a könyv fogalommá lesz, s «A Kőszeghy» kutatóinknak nem is könyvespolcán, de íróasztalán fog mindig állani «A Csánki», «A Hampel» és állandóan forgatott társaik tőszomszédságában.
Tóth Zoltán.
