KARÁCSONYI JÁNOS EMLÉKEZETE
79KARÁCSONYI JÁNOS EMLÉKEZETE
(A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1929 október 17-i közgyűlésén tartott felolvasás).
A magyar történetírók első sora ismét szegényebb és nagyhatású és széleskörű munkásságot kifejtő, markáns egyéniséggel. A folyó év első napján elveszítettük Karácsonyi Jánost, a magyar történettudománynak csaknem félszázadon át egyik oszlopát. Testi eltávozását, az élő Karácsonyinak hiányát talán kevésbbé fogjuk érezni. Mert bár puritán egyszerűségű személyének megjelenése körünkben, a társulatok gyűlésein a legutóbbi időkig mindig őszinte örömet keltett és mindig örömmel és szeretettel látta és üdvözölte őt a tudományos köröknek, amelyekhez tartozott, minden tagja, köztünk való megjelenésének alkalmai hazánk szétdarabolása óta, sajnos, elég ritkák voltak. Így a vele személy szerint való érintkezés ritkaságának kényszerű megszokása szinte előkészítette a végleges, örök elszakadást. Annál észrevehetőbb azonban tudományos egyéniségének közülünk való hiányzása; azé az egyéniségé, amely évtizedeken át tényező volt a magyar történetírás képének kialakításában s amely tényezőnek kihullása jelentősen módosítja a kép összhatását. És éppen ez mutatja jelentőségét.
Karácsonyit régi, benső kapcsolatok fűzték Társaságunkhoz. 1883 óta, tehát a megalakulás óta tagja volt a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak, 1890 óta pedig igazgató választmányi tag, majd alelnök s legutóbb, 1926 óta a Társaság tiszteletbeli elnöke. Ez teszi indokolttá azt, hogy a szokásos nekrológon kívül a Heraldikai és Genealogiai Társaság hagyományaihoz híven itt, a Társaság közgyűlésén is áldozzunk emlékének. De indokolttá teszi ezt az ő tudományos munkássága is, amelynek jelentékeny része a társulatunk által speciálisan művelt tudományágak körébe vág és ezen tudományágak fejlődését nagy mértékben előmozdította.
Egyike volt az igazi kutató elméknek. Roppant szorgalommal búvárolva át a magyar történelemnek főként középkorát, nagy tudással és éles ésszel vágott neki igen bonyolult kérdések megoldásának. Éppen az adatok hiánya miatt vagy egyéb okokból nehezen megoldható és vitás kérdéseket szerette. «A történetírás legszebb, magasztos feladatának tartjuk» mondja egyik régibb dolgozatában (Századunk, 1892. 23. l.), «a vitás kérdések végleges tisztázását. Minden ilyen vitás kérdést egy-egy rohanó pataknak tekintünk, amely a történetírásnak útját állja; s minden megfejtését az ilyetén kérdéseknek egy-egy, ama patak fölé készült hídnak tartunk, amelynek segítségével a történetíró a multnak óriási terén hatalmas lépést tesz előre».
Nem szerette az ilyen kérdések elől való kitérést. Ez persze egyrészt elkerülhetetlenné tette, hogy az adatok hiánya folytán támadt űrt olykor merész, bár mindig ötletes hipotézisekkel töltse ki és így iparkodjék eloszlatni a mult homályait, nagyobb munkáival, valamint kisebb, olykor bizarr című, de mindig tartalmas és elmélkedésre késztő cikkeivel. Másrészt viszont a vitás kérdések keresése gyakran állította őt szembe mások véleményével. A történetíróknak harcos rendjéhez tartozott. Szerette a polémiát, olyan értelemben, hogy a szerinte téves vélemények korrigálását mintegy kötelességszerű dolognak tartotta. «Aki belepillantott az utóbbi évtizedek történeti folyóirataiba, tudja, hogy 30 éven át folyton vitatkoztam» – írja szinte büszkélkedve egyik legutolsó munkájában. (A magyar nemzet áttérése 80a nyugati kereszténységre. Előszó.) De viszont szívesen tanult másoktól. Felfogásához ugyan, amíg annak helyességéről meg volt győződve, ragaszkodott; de saját álláspontjának esetleg téves voltát belátva, véleményét az új, jobb felfogás szerint módosította. Ez felfogását fejlődővé tette és megvédte őt a hibákhoz való csökönyös ragaszkodás félszegségétől. Ha tévedett s erről meggyőzték, tévedését szívesen beismerte. «A helyreigazítást mindig szívesen veszem s … köszönetet mondok érte.» (Századok, 1894. 114.)
Munkáit az igazság szeretete és az igazságért való lelkesedés hatja át. Ez az oka annak, hogy önállóan megjelent munkái, valamint kisebb tanulmányainak és cikkeinek hosszú sora is nemcsak a bennükfoglalt alapvető és továbbfejlesztésre alkalmas megállapításokkal követelnek írójuk számára előkelő helyet a magyar történetírás csarnokában. Értékek a további, más irányú, sőt esetleg ellenkező irányú kutatást is megoldást igénylő feltevései és megállapításai is, mert ezek is sok irányban hatottak ösztönzőül, és ha olykor közvetve is, hozzájárultak a magyar történettudomány módszertani fejlesztéséhez.
Karácsonyi Jánosnak a 80-as évek elején meginduló történetkutatói és történetírói működése szervesen beleilleszkedett a magyar történetírás fejlődésének abba a szakaszába és annak lett integráns részévé, amely a mult század végén s a jelen század elején a tudomány számos kiváló művelőjének munkálkodásával a magyar történetírás ívelésében olyan tiszteletreméltó emelkedést hozott létre.
A XIX. század közepén és közepe után működő nagy történetíróknak, Telekinek, Szalaynak, Horváth Mihálynak fényes és nagyhatású munkásságára, sőt már ezzel egyidejűleg, az 50-es évek óta az új anyag feltárásának évtizedei következtek. A bőven ömlő új anyag bőségesen tartalmazott új ismereteket; csakhogy a kibányászott tömeg főként a középkorra vonatkozóan értékes és értéktelen részeket vegyesen hozott felszínre, amelyeket egymástól előbb el kellett választani s azután az értékesnek bizonyuló elemeket egymással pragmatikus kapcsolatba hozni. Az erre való törekvés a 80-as–90-es években mélyreható kritikai működést és hazánk középkori története egyes korszakainak megismerésében kiváló eredményeket szűlt. A középkor elbeszélő és okleveles forrásainak kritikája, összefüggéseiknek, keletkezésük kérdéseinek vizsgálata sokszorosan intenzívebbé lett, s ennek következményekép a vezérek korának, az Árpádoknak, a Hunyadiak korának, Magyarország középkori földrajzának fényes, a korábbi ismereteket messze túlszárnyaló feldolgozásait kapjuk.
Karácsonyit szellemének s egyéniségének vonásai kiválóan alkalmassá tették e munkásságban való részvételre. Nagy szorgalma nemcsak a feltárt, immár óriásira növekedett anyag gyökeres átbúvárlását és megismerését tette számára lehetővé, hanem újabb anyag feltárására, levéltári adatok felkutatására is ösztönözte. Éles iudiciuma az egymásnak ellentmondó adatok boncolásában és kritikájában érvényesülhetett; élénk fantáziája pedig az adatok összefűzésében és az adatok közt minduntalan mutatkozó hiányoknak ötletes áthidalásában találhatott kielégítést. Bár a történetnek újabbkori része sem volt számára idegen, széles skálájú munkásságának nagy része középkori történetünkre, annak is főleg XI–XIV. századára esett; itt volt leginkább elemében; szellemének legkiválóbb képességei különösen itt érvényesülhettek.
Karácsonyi János munkásságán végig tekintve külsőleg két dolog lep meg és kelt bennünk bámulatot. Az egyik a hatalmas, szinte csodálatos munkaerő, amely a munkásságban töltött időnek hosszú, négy évtizednél nagyobb voltához képest is imponáló; 2–3 kötetes, rengeteg kutatást igénylő művek mellett (Békés vármegye története, három kötet, A magyar nemzetségek, három kötet, Szent Ferenc rendjének története, két kötet) az önállóan megjelent munkák egész sora, köztük nem egy, terjedelmes kötet és a tanulmányoknak és értekezéseknek sorozata törhetetlen energiára és kitartásra mutat.
A másik meglepő dolog e műveknek a Karácsonyi élénk szellemére mutató változatossága, amely az egyháztörténet, a helyi, a politikai és a településtörténet, a genealogia, a címertan és az oklevéltan, a forráskritika és a nyelvtörténet sokféle tárgyát vonta kutató érdeklődése körébe; s ez az érdeklődés a sokféle, az elősoroltakban éppen ki nem merített tárgyak mindegyike felé csorbíttatlanul és egész teljességgel fordult. Kétségtelen, hogy erre csakis igazi hivatottság és erős akarat tehette őt képessé.
81Ez a munkásság azonban, bármilyen sokágú volt is, nem volt heterogén részekből álló, mert a részeket belső összefüggés kapcsolta össze egymással.
Aki Karácsonyi tudományos egyéniségének és működésének teljes képét óhajtja majd megrajzolni, annak lesz feladata azokat a kapcsokat kimutatni, amelyek e széleskörű működés egyes részeit bensőleg összefűzik, s kifejteni, hogy az egyház- és helytörténeti kutató hogyan lett Szent István korának és a XI. század történetének búvárává s ehhez kapcsolódva forráskritikussá, és másfelől hogyan lett genealogussá, hogy – több más, kapcsolódó állomáson át – végül a magyar történet szintétikus feldolgozásának tervéhez, sőt e terv egy részének megvalósításához jusson.
Mi ennek a sokirányú, de mégis szervesen egybekapcsolódó működésnek csupán azt az egésznek jelentékeny részét kitevő ágát kívánjuk néhány vonással vázolni, amely szorosan társaságunk működési körébe tartozik, s amelynek alapján a Heraldikai és Genealogiai Társaság méltónak találta őt arra, hogy tiszteletbeli elnökévé válassza.
Karácsonyi életének legfőbb tudományos műve «A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig» három kötete. Ezzel a megállapítással legkevésbbé sem akarjuk egyéb munkáinak értékét csökkenteni; az ezekkel párhuzamba vagy éppen ezekkel szembeállítás helyett csupán arra mutatunk rá, hogy egyrészt Karácsonyi tehetségének speciális vonásai itt fényesen érvényesülnek, másrészt pedig ez a mű a magyar középkor története megismerésének egyik nélkülözhetetlen vademecum-a.
A munka a M. Tudományos Akadémia által még 1890-ben pályázatra kitűzött tételnek köszöni létrejöttét: «Adassanak elő történeti emlékeinkben a XIV. század második feléig előforduló nemzetségek (genusok)…» stb. A megbízást 1893-ban 1895. szept. 30-ára Karácsonyi kapta meg Csergheő Gézával együtt, aki a nemzetségi címerekről szóló részt dolgozta ki. Karácsonyi három kötete aztán 1900–1901-ben meg is jelent; a harmadik kötet második feleként azonban a nemzetségi címerekről szóló rész gyanánt tudvalevőleg kiváló heraldikusunknak, Csoma Józsefnek munkája csatlakozott 1904-ben.
Karácsonyi munkáját társulatunk tagjai alaposan ismerik és szinte naponként forgatják. 176 főúri és nemesi, 13 várjobbágy-, 34 tótországi és 25 horvát, tehát összesen majd harmadfélszáz nemzetség politikai és birtok-történetét, jelentőségüknek s tagjaik hovátartozóságának és szereplésének tisztázását kapjuk a munkában, a fennmaradt adatoktól függő, hol bőséges, hol néhány sorra kényszerülő terjedelemben. Számos nemzetségnek a dolog természete szerint alig néhány soros méltatás jut, míg a hatalmas, kiterjedt, történelemirányító nemzetségek: az Abák, Csákok, Gút-Keledek, Hont-Pázmánok stb. tárgyalása egy-egy kis kötetnyire dagad. Megelevenedik a Szák nb. Barc-fia, Miklósok, Hahót-nb. Buzad-fia Csákok, Tomaj-nb. Dénes-fia Dénesek, Türje nb. Szentgróti Dénesek, Győr nb. Óvári Konrádok, Kán nb. Gyulák története; nagyívelésű, olykor hirtelen bukásba forduló pályájuk pontosan kirajzolódik, beleillesztve nemzetségük változatos történetébe. A nemzetségek birtokszerzéseinek és birtokváltozásainak gondos vázolása egy-egy darab gazdaság- és társadalomtörténet. E könyvet az Árpád- és Anjou-kor minden kutatója sűrűn használja; de megállapításait középkori történetünk későbbi szakaszának vizsgálata közben is, a kérdések gyökereit keresve, figyelembe kell vennünk.
Minden historikus, főként ha kénytelen volt középkori történetünk szereplőinek genealogiai viszonyaival behatóbban foglalkozni, de e nélkül is, az egyes szereplőkre vonatkozó adatok gyüjtögetése közben eléggé tapasztalhatta, hogy milyen nehéz a kusza, sokszor ellentmondó adatok szétválasztása. Csak találomra ragadva ki a példát, hogy p. o. az egyidőben előforduló adatok a Dénesek melyikére: a Tomaj nemzetség tagjára vagy a Türje nembelire vonatkoznak-e, vagy hogy máskor a Kán nb. vagy a Rátót nb. Gyuláról van-e szó, ennek eldöntésétől nem egyszer fontos történeti események értelmezése függhet; s különböző megyéknek egyforma nevű ispánjaival szemben is minduntalan felvetődik az azonosíthatásnak vagy az egymástól elválasztás szükségének kérdése. S mindezekben különösen zavart okozó az adatoknak vagy a kiadások okozta, vagy a hamisítók machinációiból eredő megbízhatatlansága.
Karácsonyit erős kritikai szelleme kíválóan alkalmassá tette az adatok ellenőrzésére. A nagy szorgalommal átbúvárolt forrásművek adatai közül könyörtelenül irtogatta azokat, amelyek az 82igaznak talált adatokkal ütközve gyanússá tették magukat. Ennek az, éppen főként a magyar nemzetségekről szóló mű írása közben végzett irtogatásnak lett az eredménye az a közismert és máig sem nélkülözhető összeállítás a hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelekről 1400-ig, melyet Karácsonyi 1902-ben tett közzé, majd 1908-ban a Történelmi Tárban egy újabb összeállítással egészítette azt ki. Az összeállítás az oklevelek százainak felsorolását tartalmazza, amelyeket Karácsonyi – részben mások korábbi megállapításaira való utalással – hamisaknak minősített, vagy keltezésüket javítandónak vélte. Habár egyik-másik, az összeállításban hamisnak megállapított vagy javítandónak vélt keltű oklevélről ma már más a véleményünk, kétségtelen, hogy Karácsonyit éles iudiciuma és tárgyi ismereteinek gazdagsága nagyon sokszor vezette helyes nyomra, a csakugyan hamis vagy téves adatoknak felismerésére s az oklevélhamisítványoknak és az oklevélhamisítóknak leleplezésére. Az idézett összeállítás ennek nagyszámú példáját tartalmazza; magára az eljárás módjára nézve pedig jellemzők és tanulságosak Karácsonyinak a Szilveszter-bulla hamisítóját leleplező dolgozatai. Az ilyen kritikai munkára nálunk a sokszor kritikátlan anyagösszehordás kora után igazán nagy szükség volt.
Ennek a kritikai hajlandóságnak és kritikai munkának egyik eredménye a magyar nemzetségekről szóló mű, amely az anyagot megtisztítva, az adatokat összeegyeztetve formálta meg. Amit a tudós író a Szente-Mágócs nemzetség tárgyalása végén (III. köt. 70. l.) bizonyos önérzettel mond, hogy «Aki talán csodálkozik, mért nem szólunk azon személyekről, melyek más művekben szintén Szente-Mágócs nembeliekként vannak feltüntetve, tudja meg, hogy azok csak hamis vagy szerfölött, gyanús levelekben fordulnak elő», ez a kijelentés akár az egész munkának lehetne mottója, annyira kifejezi a mű egyik főirányát és egyszersmind főerősségét. Nem hiába írta munkája élére Karácsonyi vezérigéül a Botka Tivadar szavait: «A hazai családtant csak úgy emelhetjük a tudomány színvonalára, ha elveket, ha kritikát, ha felelősséget hozunk bele», ezeket az irányeszméket munkájában ő fényesen diadalra juttatta.
Persze, hogy a Karácsonyi művének is vannak fogyatkozásai, hiányai, sőt tévedései is. Wertner Mór a Turul XX. és XXI. évfolyamában a «Megjegyzések»-nek hosszú sorozatát tette közzé, amelyekben Karácsonyi munkájának hiányait sorolta fel és pótolgatta. E megjegyzésekre Karácsonyi részben megfelelt, részben azonban csakugyan meglevő hiányok vagy hibák azok.
Ámde nyilvánvaló, hogy nem ez a fontos; Karácsonyi művének nagy jelentőségét ezek a részletek nem érintik.
Nem kell egyebet tennünk, mint a kiváló elméleti képzettségű s e téren külföldön is jónevű genealogusnak, magának a Karácsonyit bíráló Wertnernek; azonos tárgyú művét odatennünk Karácsonyi munkája mellé, hogy Karácsonyi nagy fölénye és egyszersmind munkájának nagy jelentősége is nyomban kitűnjék. Wertner sem dolgozott kritikátlanul, de az ő kritikája nem egyszer nélkülözi a Karácsonyi éberségét, amint ez Wertnernek a magyar nemzetségekről írt munkáján éppúgy megállapítható olykor, mint archontologiai összeállításain is. De mint feldolgozás is messze felülmulja Karácsonyi munkája a Wertner vázlatszerű művét; Karácsonyi ebből a szempontból is kiválót alkotott.
Karácsonyi műve a megelőző magyar genealogiai irodalomnak a maga korában méltó tetőzője, illetőleg a további fejlődés alapjainak lerakója volt.
A magyar genealogiai irodalom a primitív kezdetek óta, a krónikákban és verses krónikákban található leszármaztatások óta a XVIII. századi kísérleteken, Wagner és Lehotzky munkáin keresztül főleg a XIX. században Nagy Ivánig és azontúl is kétségtelen emelkedést mutat. Ami tévelygést a családi hiúság legyezgetése és az adatok hiánya okozott, az úgyszólván fokozatosan magától javuló hiba volt; az elsőt a tudományosság igényével fellépő genealogia előbb-utóbb kilöki magából, a másikat a levéltárak anyagának fokozatos feltárása mindinkább pótolta.
Nem egészen így áll a dolog a forrásadatok történeti kritikájával. Ebben a tekintetben genealogiai irodalmunk a XIX. század nagyobb részében is sok kívánni valót hagyott. Hogy Karácsonyi ebből a szempontból számos elődjén messze felülemelkedett s a rendelkezésére álló forrásanyagon tisztán történettudományi alapon erős kritikát gyakorolt, ez adja meg az ő genealogiai munkásságának nagy jelentőségét.
83Erős kritikai érzéke vezette őt munkásságának egyéb ágaiban, így Szent István király okleveleinek, valamint középkori történetünk elbeszélő forrásainak, különösen a legendák kérdéseinek vizsgálatában is; s ha enemű vizsgálódásai olykor inkább csak útkeresések mint pozitív eredménymegállapítások voltak is, éppen a kérdések felvetésével nagyon termékenyítőleg hatottak és a helyes út megtalálására sarkaltak. És ez az erős kritikai érzék irányította őt azokban a dolgozataiban is, amelyekben vagy a magyarság multját ferde, sőt tendenciózus világításba helyező állításokat és elméleteket utasított vissza, vagy pedig történeti multunk egyes kérdéseit gondos és mélyen beható megállapításokkal tisztázva, e megállapításokból fontos, olykor meglepő eredményeket vont le, Utóbbi jellegű tanulmányai közül kitűnik az, amelyet az Aranybulla keletkezéséről és első sorsáról írt, amelyben a II. András királyokleveleiben látható uralkodási évek vizsgálata és ezek számításának tisztázása s az oklevelek kritikája alapján az Aranybulla kiadásának körülményeit egészen új oldalról világította meg. A dolgozat módszertanilag egyike volt a legsikerültebbeknek a XIX. század végén nálunk írt történeti tanulmányok között.
Ismételjük, hogy – teljes elismerésünk kifejezése mellett – nem tekinthetjük feladatunknak Karácsonyi János munkásságának azzal a részével foglalkozni, amely a társaságunk művelte tudományágakkal nem mutat szorosabb kapcsolatot.
De genealogiai munkáinak és tanulmányainak felsorolását és ismertetését is mellőzhetjük, bár ezek között a folyóirat-cikkek sora mellett terjedelmes kötetek is vannak, mint Békés vármegye történetének III., a birtokos és nemes családok történetét tartalmazó kötete.
Az a pár vonás, amellyel munkásságának bennünket legközelebbről érintő részét – főmunkájához kapcsolódva – jellemezni próbáltuk, talán úgy is megvilágítja Karácsonyinak ebből a szempontból megállapítható nagy értékét. Megvilágítja azt a, különben mindannyiunk által úgyis eléggé érzett és fájlalt tényt, hogy ha a magyar történettudomány Karácsonyi János munkásságának örökre megszűntével általában is sokat veszített, ez a veszteség a tudományos genealogiára nézve különösképpen nagy és fájdalmas.
De ha az általa lerakott alapokra ő maga már, sajnos, többé nem építhet is, a jövő munkásai mindig hálásak lehetnek és lesznek is az ő alapvetéséért. Társulatunk pedig, túl a tudományok hivatott művelőjének általánosan kijáró elismerésen, sőt túl a Társulat volt díszelnökét megillető tiszteleten, Karácsonyinak mint a magyar tudományos genealogia nagyhatású művelőjének és továbbfejlesztőjének emlékét mindig különös kegyelettel fogja ápolni és megőrizni.
SZENTPÉTERI IMRE.
