II. Bonfini másolójának címeres levele.
II.
Bonfini másolójának címeres levele.
Bonfini másolójának címeres levele.
Schönherr Gyula az úgynevezett jászói formuláskönyvben foglalt címeres levelek ismertetése során részletesebben foglalkozott annak a János scriptornak az armalisával, aki Bonfini történeti munkájának másolásáért kapott II. Ulászló idejében címeres nemesítő levelet, amelyet a formulás könyv f. 99 r. lapján őrzött meg számunkra* Schönherr Gyula előtt nem volt ismeretlen, hogy János scriptor armálisát már mások ismerték előtte, nevezetesen Wagner Károly és Pray György, 57aki a címereslevél szövegének első részét is közzétette egyik munkájában,* amelynek alapján Csontos János felvette Jánost a középkori magyarországi könyvmásolók névsorába is.
Décsényi Gyula: II. Ulászló korabeli címereslevelek, Turul 1891, 62–3. ll.
Diatribe in dissertationem historico-criticam de S. Ladislao Hungariae rege, fundatore episcopatus Váradi-ensis, ad Antonio Gánóczy praeposito S. Augustini… conscriptum, Posonii, 1777.
Nem volt tudomása azonban Schönherrnek arról, hogy János scriptor címeres levelét egy lőcsei kéziratból már Wagner Károly is közzétette, igaz, hogy ő is töredékesen, munkájában* csupán az armális első részét a címerleírásig nyomtatja le. Pray nem mondja meg forrását, szövege azonban eltérő a lőcsei kéziratétól, amely teljesebbnek nevezhető. Ez a Lőcse város levéltárában őrzött kézirat Bonfininak az 1494-i lőcsei fejedelmi kongresszusról készített feljegyzéseit tartalmazza, az armális szövege előtt pedig ez a felirat olvasható: Arma per Antonium Bonfinium Scriptorem Decadum Rerum Hung. composita.*
Adalék a magyarországi XIV–XV.-ik századi könyvmásolók és betűfestők történetéhez, Magyar Könyvszemle, 1879, 147–8. ll.
Analecta Scepusii sacri et profani, Pars II., Viennae, 1774, 113–4. ll. és Divéky Adorján: Az 1494. évi lőcsei fejedelmi kongresszus. Közlemények Szepesvármegye multjából, 1913, 13. l.
A címeres levél szövege már most a Pray, illetőleg Wagner által közölt bevezető részből, valamint a Schönherr által közölt s a jászói kodexből való címerleírásból legalább töredékesen összeállítható:
Pray:
|
Wagner:
|
«Nos Wladislaus etc. Cum nihil fidelibus obsequiis Principi gratius esse debeat solaque fides inter ceteras virtutes multum suo jure promereri videatur, nihilque a regia dignitate, ipsa ingratitudine magis debeat esse alienum, idcirco decoris nostre in exornanda fidelitate Joannis… Scriptoris… fides et assiduitas, qui Historiam Hungaricam ab Antonio Bonfinio editam, fideliter descripsit, nuperrime venisset in mentem ejus fideles et elegantes labores immunerator praeterire nequimus quos non tam alieno, quam nostro testimonio sat hactenuis exploratos habuimus. Quare eum… in Nobilitatis ordinem numerandum esse, et jure, et sponte censemus. Quin etiam non modo Joannem… sed ejus gratia patrem suum, ceterosque fratres ejus et haeredes omnes cum universa posteritate, perpetuo hoc honore honestandos esse arbitramur. Orsinde (hibás, helyesen: Proinde) in Nobilium ordinem – authoritate nostra ita creamus, adscribimus et annumeranus ut ex hoc tempore iam semper pro Nobilibus habeantur, haud secus, atque si ex antiquo nobili sanguine prodiissent. Proptera haec arma et nobilitatis insignia concedimus et donamus, quemadmodum in capite privilegii picta sunt etc.»
|
Nos Wladislaus etc.
in enornande fidelitatis studio habendam duximus esse rationem. Nam cum summa Joannis T. Scriptoris et familiaris nostri fides rescripsit elegantesque immunes nequivimus cum aliis virtutibus, tum probitate, fidelitatisque constantia commoti, eum ab omni ignobilitate asserendum et in Jaonnem T. gratia T. Proinde Joannem T. Patrem, Fratres et haeredes omnes cum universa posteritate in Nobilium Ordinem priuilegio authoritate Nostra Regia creamus. prodiisent et de nostris et externis viris, qui in nostro servitio versati sunt, atque bene mereri videantur propterea sunt, videlicet: |
A címerleirás a jászói formuláskönyv szerint a következő:
«Scutum celestini coloris desuper, inferius vero aurei et Fortunatam coronam (hibás, helyesen: Fortunam coronatam), in habitu purpureo volubili rothi (!) insidentem, cum brevi in altera manu cui scriptum est: SOLI DEO; in altera vero sceptum; insuper autem galeam coronatam cum paribus insignibus dependentibus a tergo fimbris purpureis, celestinis et viridibus, que quidem galea pro militari cristia habeatur.»
Mindössze ennyi az, ami különböző kéziratok nyomán Bonfini másolójának címeres leveléből összeállítható. A címerleirás hitelessége ellen, bár a címeres levél lappang, kifogás nem igen emelhető, mert az a XVI. század elejéről való jászói formuláskönyvben maradt reánk. Már Schönherrnek feltünt a címernek a heraldikai szabályoktól és főleg a korabeli gyakorlattól merőben eltérő megállapítása. Kékkel és arannyal hasított pajzs mezejében ülő bíborruháju koronás Fortuna-istenasszony, jobbjában jogart, balljában «Soli Deo» feliratú brévét tartva. A takarók színe: bíbor, kék és zöld, a sisakdísz a címeralakot ismétli. A nem egészen világos címerleirásból is megállapítható, hogy a címer két különösen eltérő sajátsággal bírt. Az egyik Fortuna istenasszonynak az ábrázolása, a másik a balkézben tartott breve s annak felirata. Fortuna istenasszonynak ilyen korai ábrázolása ismeretlen a magyar heraldikában. Később a barokkorban Fortunát szárnyas vagy 59szárnyatlan földgolyón álló, kezében fátyolt lobogtató istenasszonynak ábrázolják. Fortuna istenasszonynak itteni ábrázolása tehát a heraldikai gyakorlattól merőben eltérő felfogást mutat. A breve, amely a címerpajzs integráns része, meglehetősen ritka a magyarországi gyakorlatban, a mohácsi vész előtti címeres leveleinkben pedig alighanem ez az egyetlen eddig ismert példa reá. A brevének éppen úgy, mint a devise-nek egyik legfőbb sajátsága, hogy rövid és jellemző legyen. Egy könyvmásoló címerében egy feliratos breve kétségkívül a címerszerző foglalkozására és azzal szerzett érdemeire utaló embléma. A jászói formuláskönyv is a lőcsei kézirathoz hasonlóan megemlíti, hogy a címer Bonfini közbenjöttével készült: Arma quedam per Anthonium Bonfinis facta. Úgy a lőcsei, mint a jászói kéziratnak hasonló tartalmú megállapítása arra utal, hogy Bonfininak nemcsak a címeradomány kieszközlése körül jutott szerepe, hanem tőle származik valószínüleg a címerkép megszövegezése is, amely éppen ezért elütő a magyar kancellária korabeli heraldikai gyakorlatától.
A címeres levéllel összefüggő kérdések közül kétségkívül a legfontosabb és legérdekesebb a címeradományt nyert íródeák személyének megállapítása. Csontosi János 1879-ben, nem tudni mi alapon, Bonfininek két másolóját tételezi fel. Az egyik, II. Ulászlónak Engel által közzétett számadás könyvei szerint, Fülöp madocsai apát, aki Csontosi feltevése szerint megkezdte és 1494–5. esztendőkig folytatta a másolást, amelyet a következő években a címeradományt nyert János fejezett be. Csontosi Fülöp madocsai apátról szerzett önkényes feltevést már 1885-ben elejtette, mégis a Fülöp madocsai apátról szóló elmélet egészen a legutóbbi időkig kisértett.* Legújabban Bonfini eredeti munkájának két kézirattöredéke került elő, amelyek közül az egyik az I. decas IX. könyvéből, a másik a IV. decas V. könyvéből való.* Jakubovich Emil megállapítása szerint a négy nagy terjedelmű kötetre terjedő eredeti kézirat egy kéznek az írása, a címeradományból pedig nem kétséges, hogy ez az egy kéz; János scriptor kézirása. Miután Bonfini munkája 1495 végéig terjed, Fogel József megállapításából pedig tudjuk,* hogy Bonfini művét Hasissteini Lobkovic Bohuslav cseh humanista már 1499-ben kikölcsönözni akarta a királyi könyvtárból, megállapítható, hogy a János scriptor címeradománya, semmiesetre sem kelt 1496 előtt vagy 1499 után. Schönherr tehát tévedett, amikor a jászói formuláskönyv írástipusa alapján magát a címeradományt is a XVI. sz. első évtizedére tette.
A madocsai apátról szóló véleményeket gondosan összefoglalta Hoffmann Edith: A Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárának az Alpeseken innen illuminált kéziratai, Magyar Könyvszemle, 1926, 237–9. ll.
Jakubovich Emil: Bonfini-kódextöredék a Magyar Nemzeti Múzeumban, Magyar Könyvszemle, 1919, 111–17. ll. és u. o. Az eredeti Bonfini-kódex második töredéke, Magyar Könyvszemle, 1925, 19–27. ll.
II. Ulászló udvartartása, Budapest, 1913, 103. l.
Amíg Csontosinak az a feltevése, hogy Bonfini eredeti kézirata két scriptor, Fülöp madocsai apát és János munkája, nem igen talált figyelemre, addig a madocsai apát kilétének megállapítása hosszú időn át sikertelen maradt. Már Hoffmann Edith megállapította, egy egyébként igen jellemző tartalmú pápai szupplikáció alapján, hogy 1498 március 26-án a madocsai apátot Joannes Antoniusnak hívták. Ezen a napon kelt ugyanis VI. Sándor pápának az az elhatározása, amelyben a bresciai származású Philippus de Figad pápai orator kérelmére megengedi, hogy ennek a madocsai apáttal folytatott peres ügyében, amelyet a madocsai apát ellene 10 aranyért folytat, amelyről Esztergomban, majd Budán itélkeztek, új bírák küldessenek ki. Igen jellemző a madocsai apátra Philippus de Figad kérvényének az a kitétele, amelyben az apátról azt mondja, hogy úgy visekedik, mintha madocsai apát volna.* Valóban János nem is volt madocsai apát, amely a bencésrendé volt, de 1474 óta a konvent nélkül szűkölködő, évi 40 aranyat jövedelmező apátságot kommendator kormányozta. IV. Sixtus pápa ez év április 30-án Gyulai Gergely váradi éneklőkanonokot nevezte ki tíz esztendőre az apátság kommendatorává azzal a kötelezettséggel, hogy a düledező templomot kijavíttatja.
«… quidam Johannes Antonius pro abbate de Modoza Quinqueecclesiensis diocesis se gerens…» Monumenta Romana Episcopatus Veszprimiensis, tom. VI. 88. l. és Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV. század végén a pápai supplicatiók világánál, Századok, 1903, 233. l.
Sörös Pongrác* még mindig Csontosi állításaira építve, Gyulai Gergely utódjának mind törvényes apátot, Fülöpöt mondja, akinek nevét festőművészete tartotta fenn, híres miniator volt, aki Bonfini munkájának másolatát is készítette. Sörösnek ez a Csontosi önkényes és később maga által is elejtett feltevésére támaszkodó állítása már azért is bajosan fogadható el, mert maga mondja, hogy 1496-tól kezdve már Antal fia János az apát. Erről a János apátról Philippus de Figaddal való és feljebb már említett peres ügyén kívül azt írja Sörös, hogy 1508-ban a szekszárdi apátság egyik prókátorának vallotta be, azonkívül folytatta az elődje alatt megindított pereket is. Sörös szerint ő volt az a János madocsai apát, aki részt vett az 1515-i pannonhalmi rendi káptalanon.
Az elenyészett bencés apátságok (Pannonhalmi Rendtörténet XII. B. kötet), 111–2. ll.
A kiváló könyvminiator madocsai apát kilétét, kinek Hoffmann Edith a Corvina legjelesebb kódexeit tulajdonítja és működése nyomait 1489 és 1533 közt tartja kimutathatónak, Balogh Jolán értékes felfedezése állapította meg.* A milanói herceg 1487 október 8-án azt írja Mátyás királynak, hogy Ambrosio Scotto milanói kereskedő magyarországi követeléseinek behajtásával «procuratorem… constitiut venerabilem fratrem Johannem Antonium Cataneum de Mediolano ordinis Sacnti Dominici, qui in Maiestatis Vestrae Jurisdictione Abbatiam possidet, que Madocensis apellatur». Említi őt a milanói herceg 1490 január 12-i levelében is, mint «fratre Joan Antonio Cattaneo de Mediolano»-t. Ezen adatokból nyilvánvaló tehát, hogy a Csontosi és Sörös által feltételezett Fülöp sohasem létezett. Gyulai Gergely után, aki vagy elhalálozott, vagy a tíz év leteltével 1484 után nem erősítették meg többé a kommendatorságban, mindjárt Cattaneo lett a kommendátor és ő volt megszakítás nélkül legalább is 1511 október 23-ig, mert egy ezen a napon kelt oklevél őt Gergely közvetlen utódjának mondja. Az apátságnak ez a hosszú időn át való birtokolása, amely igen jól megegyezik a Hoffmann Edith által a madocsai apát iskolájához tartozó kódexek és címeres levelek kronologiájával is, arra vall, hogy Cattaneo valami tekintélyes, nyugalmas helyen élvezte madocsai apáti javadalmát. Miután az oklevelek kételyt nem tűrő tanusága szerint Cattaneo a dominikánus rend tagja volt, Madocsa pedig bencés apátság volt, kétségtelen, hogy mint kommendator élvezte a javadalmakat, s legfeljebb az akkori időkben nem is ritka és rendkívüli szabadossággal nevezi magát apátnak.* Erre vall Philippus de Figad azon nyilatkozata is, amelyet fentebb már említettünk, hogy Joannes Antonius apátként viseli magát.
A madocsai apát «a királyi könyvek miniatora». Henszlmann Lapok, 1927. 5. füzet.
Balogh Jolán ezt a nehézséget úgy véli megoldani, hogy a konventet nélkülöző bencés apátságot ez időtájt «a Domonkos-rendnek adták át.» Való, hogy ilyen átadásra van példa a XV. században, mégis azt hisszük, itt nincs ilyen átadásról szó, mert ebben az esetben a madocsai apátság nem szerepelnek még 1515-ben is a bencés apátságok közt, amire pedig okleveles adataink is vannak. V. ö. Sörös id. m. 334. l.
Hoffmann Edit még Balogh Jolán eredményeinek nyilvánosságra jutása előtt cáfolja* Sörösnek azt a feltevését, hogy a madocsai apát, akit most már helyesen Cattaneonek nevezhetünk, lett volna Bonfini munkájának a másolója. A Fülöp apát létezését cáfoló megállapításait most itt elmellőzve, elég legyen arra az állításra kitérnünk, hogy a madocsai apát, aki hires miniator volt, nem készíthette a Bonfini-másolatot, mert az az eddig előkerült töredékek szerint nem volt miniatürökkel diszítve. Hoffmann Edithnek ez a véleménye nem teljesen helytálló, mert a Bonfini-kódexből eddig csupán fejezetközi töredékek kerültek elő, ahol nem kellett szükségképpen miniaturának lenni, ezzel szemben Jakubovich egyenesen feltételezi, hogy mind a négy kötet díszes címlappal, a decasok 10–10 könyvének kezdő szavai pedig festett, aranyozott inicialékkal voltak ékesítve.
Magyar Könyvszemle, 1926, 238. l.
Azonban sem Hoffmann Edith, sem Balogh Jolán nem tudnak arról, hogy János sciptor 1496–99 között címeradományt kap Bonfini munkájának másolásáért. Ennek a címeres levélnek külső sajátságairól, a rendes heraldikai gyakorlattól eltérő külső sajátságairól fentebb már megemlékeztünk. De a Pray-Wagner közölte bevezető szövegrésznek is vannak figyelmet érdemlő sajátságai. Nevezetesen a címeradomány János scriptor atyjának, testvéreinek és ezek valamennyi leszármazottjainak is szól. Egy csupán hézagos másolatban előttünk fekvő címeres levéltöredékből az eredeti szövegek autopsiája nélkül bajos végérvényes következtetéseket vonni. Mégis tények kongruenciája alapján azt a feltevést kockáztatjuk 60meg, hogy Bonfini nemesi rangra emelt János scriptora azonos Joannes Antonius Cataneus madocsai apáttal.
Bizonyos, hogy egy olyan hatalmas és nagyjelentőségű munka, aminő Bonfini kéziratának a királyi könyvtár számára készült másolata, csakis előkelő miniator műhelyéből kerülhetett ki. Ilyen pedig ebben az időben Budán, éppen Hoffmann Edith megállapításai szerint, a madocsai apát műhelye volt, akinek a legszebb miniált kéziratok egész sorát köszönhetjük.
Tudjuk, hogy a címerpajzsban foglalt breve rendszerint valami csattanós jelmondatot örökít meg. A madocsai apát műhelyéből kikerült velencei Averulinus kódex, amely az architekturának Bonfini által készített latin fordítását tartalmazza, kolofonján olvasható a következő: Immortali et inuisibili soli Deo laus et gloria (f. 173 + – a ritkított betű kiemelése tőlem való). Ez a befejező mondat megtalálható a velencei kódexről készült többi másolatban is.*
Bonfini Averulinus-fordításának többi kéziratáról: vatikáni Reg. Lat. 1886; Ottob. Lat. 1300; ottob. Lat. 1548; Vat. Lat. 3076; Vat. Lat. 4966; perugiai Bibl. Comunale L. 65. és azok egymáshoz való viszonyáról másutt fogok részletesen szólni. V. ö. még: Lazzaroni–Muńoz: Filarete, Roma, 1908.
Felmerülhet tehát az a nézet, hogy ez a mondat a madocsai apát másolóműhelyének volt a mottója, amelyet teljes egészében nem vethetett fel a brevébe, csupán annak két legjellegzetesebb, önmagában is sokat mondó szavát: Soli Deo. Ezt a kérdést a madocsai apát iskolájából kikerült többi kodex autopsiája után lehet csak eldönteni, mert e kódexek leírásai a befejező sorokról rendszerint nem szólnak.*
Érdekes és a további kutatások szempontjából is figyelemre méltó, hogy a salzburgi Studienbibliothek Corvin-kodexe (Cod. Lat. V. 3. B/107) is, amely Bonfini Herodianus-fordítását tartalmazza, a következő mondattal végződik: «… Finis. Soli deo laus et gloria.» V. ö. Bibliotheca Corvina olasz kiad. 76. l.
János scriptor és a madocsai apát személye egyesítésének kétségkívül nagy akadálya, hogy itt papi emberről van szó, akinek a saját személyében nemességre nincsen szüksége, mert szükségképpen nemesi előjogokat élvez, törvényes descendensei pedig, akik a nemességet jogszerűen élvezhetnék, nincsenek. Ezen általános szabály alól azonban voltak kivételek. Ilyen kivételes esetre utal az is, hogy a címeres levél, amelynek ma birtokunkban lévő szövege elég homályos, a nemességadományt kiterjeszti János scriptor atyjára és testvéreire, valamint ezek valamennyi leszármazottjára is. Nem nehéz elképzelni, hogy a humanista műveltségű szerzetes, aki rendje kötelékéből is szivesen kivált, s a szegénységi fogadalom csendes mellőzésével javadalmat is szerzett magának, a magyar királyi udvarban, hogy családja fényét emelje, annak nemesség-adományt is szerzett, nyilván jóbarátja, Bonfini segítségével, amikor annak munkáját teljesen lemásolta. Egy könnyűvérű humanista ebben összeférhetetlenséget nem igen látott, hanem igyekezett helyzetének minden megszerezhető előnyét megszerezni, a madocsai apátnak ilyen természetű hajlandóságát egészen jól jellemzi az is, hogy róla fennmaradt okiratos emlékeink csupa javadalmával kapcsolatos pereskedésről vagy pénzügyleteiről szólnak.
Az egész János scriptorra, valamint Cattaneo madocsai apátra vonatkozó forrásanyagnak közvetlen szemlélete nélkül ebben a kérdésben nem lehet véglegesen dönteni. De mert a madocsai apát működése ma több szempontból is a tudományos érdeklődés előterében áll, a fentebb előadottak figyelembe vételével szükségesnek láttuk éppen a kérdés végleges tisztázásának érdekében kifejteni azt a feltevést, hogy Bonfini munkájának magyar nemességgel felruházott János nevű scriptora azonos a királyi könyvek miniatorával, Cattaneo madocsai apáttal.*
Genthon István egy Bécsben 1525 előtt meghalt János nevű pesti könyvminiatort (Hanns priefmaler von Pescht), akinek feleségét Ágotának hívták és gyermekei is voltak, azonosítja Bonfini másolójával. Feltevését azonban bizonyítékokkal nem támogatja. V. ö. Genthon István: Magyar művészek Ausztriában a mohácsi vészig, Budapest, 1927, 60, 79. ll. – Fógel József egyetemi ny. r. tanár úr megtisztelő felhívásának (Széphalom, 1928, 455. l.), hogy Bonfininak a bécsi nemzeti könyvtár Philostratus-kódexének lévő (Cod. Lat. 25.) arcképét adjam közzé, másutt fogok megfelelni.
TÓTH LÁSZLÓ.
