Felix Hauptmann: Das Dominikanerwappen, Róma, 1925, 8-adr. 8 l. (Különlenyomat az Analecta Ordinis Predicatorum Andreae Card. Frü…
Felix Hauptmann: Das Dominikanerwappen, Róma, 1925, 8-adr. 8 l. (Különlenyomat az Analecta Ordinis Predicatorum Andreae Card. Frühwirth-emlékkönyvből.)
A heraldikai irodalom újabb termékei közül méltán számíthat érdeklődésre Felix Hauptmann kis értekezése, amely a dominikánus rend volt egyetemes főnökének, Andreas Frühwirth bíbornoknak, nyolcvanadik születésnapjára kiadott emlékkönyvben látott napvilágot. Tárgya a dominikánus rend címere, annál is érdekesebb, mert ezzel a kérdéssel, különösen egyetemes vonatkozásaiban, nem igen foglalkoztak s, az eddig ismert és közzétett anyag is elenyészően csekély. Ilyen körülmények közt nem csodálkozhatunk azon, hogy Hauptmann is jelen értekezésében inkább csak felállította a kérdést, de azt, éppen a rendelkezésére álló adatok szűkszavúsága miatt, meg nem oldhatta.
Hauptmann abból indul ki, hogy egyházi személyeknél és testületeknél kezdetben címerhasználatról nem beszélhetünk. A címerviselés eleinte a harcosok kiváltsága volt, s az egyház kezdetben el is ítélte a címerviselés szokását, amint azt Szent Bernátnak egyik, Hauptmann által nem említett leveléből is tudjuk. (Áldásy Antal: Szent Bernát élete és működése, Esztergom, 1894) Egy századdal később, mint ahogy a címerek használatba jöttek, találkozunk először papi, mégpedig főpapi címerekkel, amelyek akkor a pecséteken is megjelennek. Azonban szerzetesrendnek, mégpedig olyan rendnek, amely nem volt egyházi jellegű lovagrend, címerével és annak használatával az élő heraldika korában nem találkozunk.
A dominikánusok mikor és mi módon kaptak címert, annak Hauptmann szerint semmi nyoma sincsen. A rendi káptalanok határozataiban szerinte nincs nyoma annak, hogy a rend bármilyen címer felvételét elhatározta volna. Címeradományt pedig a rend sem pápától, sem világi uralkodótól soha nem kapott. A XVI. század első felében találkozunk először a rend címerével. A római S. Maria sopra Minerva templom fassadján* van két, a rendből származó bíbornoknak: Thomas de Vio († 1534) és Nikolaus von Schönberg († 1537) emléktáblájával kapcsolatban egy címerkép: ezüsttel és feketével sugárszerűen nyolcszor vágott pajzs, benne fekete-fehér váltakozó színű, liliomos görög kereszt. Spanyol forrásokból tudjuk, hogy ez a címerkép ott is mint a dominikánusok címere volt, a XVI. század végén ismeretes. Magát ezt a címerképet azonban, a fehér-feketeszínű liliomos görög keresztet az inquisitiónak (Santo Uffizio del’Inquisizione) nem dominikánus tagjai is gyakran címerükbe illesztették. Hauptmann ezzel kapcsolatban három kérdést vet fel. A liliomos kereszt eredetileg a dominikánus rend címere volt-e s onnan ment-e át a XVI. század elején az inquisitio használatába? Vagy a címer eredetileg a spanyol inquisitio címere volt s onnan vette át Szent Domonkosnak vele szoros összeköttetésben álló rendje? Végül az is lehetséges, hogy a címer mindvégig az inquisitióé volt és maradt, s azt tévesen mondották a dominikánusokénak. Hauptmann lehetségesnek tartja, hogy a liliomos kereszt eredetileg Torquemada spanyol főinquisitor címere volt, onnan vette át maga a hivatal, majd a XVI. század elején a római egyházi inquisitio s maga a dominikánus rend is, amely ezzel az intézménnyel szoros összeköttetésben állott. Mindez azonban, Hauptmann szerint is, még bizonyításra szorul, amelyet csak a középkori spanyol heraldika alapos feldolgozásából remélhetünk.
V. ö. I. I. Berthier O. P.: L’église de la Minerve ŕ Rome, Roma, 1910, 30–32. ll.
Ezen az, úgy mondhatjuk, spanyol tradiciójú dominikánus címeren kívül még egy másik is ismeretes. Meg kell jegyeznünk, hogy Hauptmann cikkének szövegében ennek a másik, nevezzük, római tradiciójú címernek használatát a XVII. század közepére teszi. Ellenben a cikkében közöl egy ábrát (1. ábra), amely egy 1522-ben nyomatott dominikánus missale címlapjáról van véve s hasonló felfogású ábrázolást mutat. Ez a római tradiciójú címerkép részleteiben gyakran változik s felfogásával teljesen a heraldika hanyatló korára utal. Az 152-iki missale címlapján közölt címer, amelyet egyelőre őstípusnak tekinthetünk, a következő ábrázolást mutatja. Fekete pajzsban felfelé nyomuló ezüst ék, aljából a pajzs jobb csúcsáig növő ezüst liliomszál, balcsúcsáig növő ezüst fenyőág, az ék csúcsában a görög abc nagy P betűje, az ék csúcsa felett nyolcágú ezüst (arany?) csillag. Ez a címerkép azonban a XVIII. századi használatban alaposan kibővül és megváltozik. A színek megmaradnak, de a betű eltűnik, a pajzs felső részébe áthelyezett liliom és fenyőág helyét az ékben egy vörös könyvön ülő fekete kutya foglalja el, szájában égő fáklyával, jobb első lábában kékszínű földgolyót tartva.* A kutya ábrázolása a 27címerképben Szent Domonkos legendájára, a szent anyjának látomására utal, maga az ábrázolás azonban gyakran változást szenved. Hauptmann ezután példákat hoz fel ennek a címernek használatára, példái azonban mind olyanok, amelyek a rendhez tartozó, de annak kebeléből magas egyházi polcra emelkedett rendtagok, így XIV. Benedek pápa (1724–30), bíbornokok, magister Sacri palatii címerhasználatára vonatkoznak.
Jelentéktelen változtatással ezt az ábrázolást, mint a dominikánus rend címerét közli a forrás megjelölése nélkül Révai Nagy Lexikona, V. kötet (Budapest, 1912) 677. lap.
A dominikánus rend központi levéltára a római tradiciójú címer használatának történetéhez érdekes, Hauptmann által nem ismert adatokat szolgáltat, amelyek azonban arra is jellemzőek, hogy a címerhasználat még a rend központi kormányszerveinél is mennyire nem volt általános. A generalatus registratura könyvei 1470-től kezdődőleg ma is megvannak a levéltárban.* E registratura könyvek 1600-ig terjedő, összesen ötven kötetében, mindössze három van, amelynek címlapján, a kötet címlapját is író szerzetes primitív kézügyességével rajzolva, megvan a római tradiciójú címernek egy, úgy az 1522-ikinél, mint a későbbieknél egyszerűbb változata. Tojásdadalakú fekete pajzs, benne felfelé csúcsosodó, homorú ezüst ék, csúcsában nyolcágú aranycsillag. Ezt az emblémát látjuk az 1580 (Arch. Gen. Ord. Prćd. IV. 42.), 1589 (u. ott IV. 46.) és 1591 (u. ott. IV. 48.) esztendőkből való registratura kötetek címlapján, ahol a pajzsot mindenütt kezdetleges barokkdíszítés övezi.
Ezeknek magyar vonatkozású gazdag anyagát most dolgozza fel Iványi Béla, akinek ezúton mondok köszönetet, amiért szíves volt figyelmemet felhívni a címlapokon lévő címerekre.
Hauptmann értekezése kétségkívül érdekes problémát vetett fel, amelyet cikkével maga sem tart megoldottnak. Valóban a kritikának több szava és pótlása lehet már az általa eddig mondottakhoz is.
A heraldika általános érvényű szabálya szerint ahhoz, «hogy valamely jelkép címernek legyen tekinthető, szükséges, hogy az pajzsba legyen foglalva, meghatározott színekben tartva, meghatározott formában mint állandó jelvény átörökölhető és régi jog vagy fejedelmi adomány alapján elismert legyen». (Áldásy: Címertan 7. l.) A Hauptmann által bemutatott kétféle dominikánus címerben ezen, a jelleghez nélkülözhetetlenül szükséges követelményeknek többje is hiányzik. Ha el is fogadjuk e jelvényeknek a szokásjog által szentesített címerjellegét, mindenesetre akkor is erősen ellene szól ennek az, hogy egyszerre, egy időben és egy helyen, két egymástól elütő ábrázolású címerrel is találkozunk, amelyet a dominikánusok címerének mondanak. Ezenkívül a római tradiciójú címerkép ábrázolásából hiányzik az állandóság is, hiszen ugyanazon időben ennek a címerképnek több, erősen eltérő változatát is látjuk használatban. De hiányzik mindkét címernél a használat általánossága is. Hauptmann maga sem hoz fel példát arra, hogy a rend tagjai csak megközelítő egyetemességgel is, a címerek bármelyikét pecséteiken vagy más módon használták volna. De arra sem hoz fel példát, hogy ezek a címerképek a rend hivatalos jellegű ténykedéseinél (okiratok megpecsételése stb.) kizárólagosan használatban lettek volna. Éppen az a körülmény, hogy a címer használatára általa felhozott példák kivétel néllkül olyanokra vonatkoznak, akik a rend kebeléből vagy magasabb egyházi méltóságra emelkedtek, vagy egyéb, a renddel össze nem függő, állásokat is viseltek, mutatja azt, hogy ezek a címerek nem a rend címerei voltak. Nézetünk szerint a spanyol tradiciójú címer az inquisitio címere volt, amelyet azután átvettek ez intézmény dominikánus tagjai is, amennyiben címerhasználatra szükségük volt (pecsét), vagy arra igényt tartottak. Ezzel szemben a másik, a római tradiciójú címer, nem címer, csupán jelvény, mert hiányzik belőle a használat állandósága és egyetemessége a rendben, s meghatározott formájúnak sem nevezhető. Az alakoknak a rendalapító legendájára való utalása azonban arra mutat, hogy a rend kebelében használatban lehetett egy jelvény, ami a legendának itt ábrázolt részére utalt. Már most a tagjai rend közül azok, akik magasabb egyházi állásokba jutottak, címerül felvették vagy abba belevették kegyeletből ezt a jelvényt is. Tehát a rend címeréről nem beszélhetünk, hanem csupán arról, hogy a rendnek magasabb méltóságra emelt tagjai rendszerint felvették címerükbe ezt a rendre és az alapítóra emlékeztető jelvényt is, Lehet, és erre látszik utalni a margitszigeti dominikánus apácák címerhasználata is, hogy egyes konventek mint jogi személyek jogi cselekményeiknél önkényesen vagy alapításuk körülményeinél fogva címerszerű jelvénnyel (embléma) ellátott pecséttel éltek. Dominikánus címerről azonban, általánosságban és a címer szót igazi értelemben véve, a dominikánus rendnél nem beszélhetünk.*
Ami a dominikánus rend magyarországi ágának idevonatkozó gyakorlatát illeti, ismerjük a margitszigeti dominikánus apácák kolostorának pecsétjét 1282-ből, amely Némethy Lajos megállapítása szerint Szűz Máriának a gyermek Jézust balkarján tartó alakján kívül a kolostoralapító IV. Béla királyt és nejét Lascaris Máriát és, amit Némethy nem említ, a kisded Margitot ábrázolja. A margitszigeti konvent másik ismert pecsétje, amelynek első nyomát 1477-ben találjuk, ugyancsak Némethy Lajos közléséből ismeretes. (Budapesten volt egyházi testületek pecsétei, Turul, 1887, 82–83 ll.) Mindaddig, amíg a magyarországi dominikánusok többi kolostorának pecsétjeit nem ismerjük, nem mondhatunk véleményt arra vonatkozólag, hogy használt-e a rend nálunk általában pecsétjein címerszerű emblémákat, miután az alapításánál és körülményeinél fogva úgyis kiváltságos margitszigeti kolostor ilyen következtetésre a maga gyakorlatával elegendő alapot nem nyujt. – Középkori dominikánus pecséteket közöl Baselből Angelus Walz O. P.: Die St. Maria Magdalena Klosterkirche an den Steinen, Basel, 1922, 7–8. ll. (Különlenyomat a Baseler Kirchen IV. kötetéből).
TÓTH LÁSZLÓ.
