Áldásy Antal: Címertan (A magyar történettudomány kézikönyve, II. kötet, 6. füzet Budapest, 1923, 64 l. 6 tábla.
Áldásy Antal: Címertan (A magyar történettudomány kézikönyve, II. kötet, 6. füzet Budapest, 1923, 64 l. 6 tábla.
A Történelmi Társaság a Történettudomány kézikönyve megjelentetésével régen nélkülözött kézikönyvet fog a szakemberek, a közönség és az egyetemi hallgatók kezébe adni. Alapos és rövid címertan hiányát már régóta érezzük; br. Nyáry Albert könyve 1886-ban jelent meg s habár Bárczay Oszkár Heraldikája későbbi, 1897-ből való, a mellett sokkal terjedelmesebb, részletesebb, mégsem teszik feleslegessé a most megjelent Címertant. Igaz ugyan, hogy Nyáry Albert és Bárczay Oszkár művei óta a legkiválóbb heraldikusaink tollából több, a heraldika részletkérdéseivel foglalkozó tanulmány jelent meg, de éppen az 1897 óta felmerült adatok teszik szükségessé egy új címertan megírását szakemberek részére és ennek a Címertannak rövidsége és mégis a heraldika körébe vágó minden lehető kérdés tárgyalása teszi becsessé ezt a könyvet az egyetemi hallgatók előtt. A Címertan, bár terjedelmét illetőleg szűk keretek közé van szorítva, mégis felöleli a heraldika egész anyagát.
A könyv három nagy fejezetre oszlik, melyek közül az első a heraldika forrásairól és irodalmáról szól, a második a címertan alapvonalait tárgyalja, a harmadik a magyar címertörténetet ismerteti.
Az első fejezetből megtudjuk, hogy a címertan két főrészre oszlik: címertudományra és címerábrázolásra. Az elsőnek részei: a címertörténet-jog- és isme; a második a címerek gyakorlati alkalmazásával foglalkozik. A heraldika forrásai is két csoportra oszlanak; úgy mint írott (oklevelek, királyi könyvek stb.) és képzőművészeti (fegyverek, pecsétek stb.) forrásokra. A magyar heraldikának a legfőbb forrása a címereslevelek és a címerkérő folyamodványok mellett a címerespecsétek, habár az utóbbiak vésése nem mindig pontos és e mellett a pécséttulajdonos gyakran nem a saját címerét használta pecsétjén.
A második fejezet tíz részből áll. Az első rész a címer fogalmával, fajaival és részeivel foglalkozik. Itt megtaláljuk a címer pontos definicióját, nevének származását, továbbá megtudjuk, hogy a címerviselés csak a XI– XII. században vált szokásossá és hogy kialakulását nagyon elősegítette a lovagi intézmény fejlődése. A címer faja szerint lehet ősi címer és adományozott, más szempontból nemesi és polgári címer. Megszerezhető a címer születés, öröklefogadás, házasság, adomány és jogügylet által. A címeradományozás joga az uralkodót illette meg; a Németbirodalomban trónüresedés esetén a birodalmi vikáriusokat, ezenkívül a XVI. század óta a Pfalzgrafot is. A címeradományozó oklevél régibb alakja lapszerű – ahol a címerkép vagy a lap elején, vagy a közepén foglal helyet – később könyvalakú. A címer lehet egyszerű és összetett. Az összetétel történhetik több címerpajzs egyesítésével, vagy az egyes címereknek egy pajzsba való foglalásával.
A második rész a pajzsról és alkatrészeiről szól. Ez a rész ismertet meg bennünket a heraldikai pajzs alakjával és ennek változásaival, amint az idők folyamán a címerekben a háromszögű pajzsot felváltja a doborpajzs, majd a tárcsapajzs, illetve a csücsköstalpú-pajzs, hogy ezek is helyet adjanak a renaissance- és barok-korbeli, a valóságban sohasem használt pajzsformáknak. A pajzs lehet egymagában álló és összetett, ez utóbbi részei: az öreg pajzs, a boglárpajzs és a szívpajzs. A pajzson a címerképet mázzal, vagy prémmel ábrázolták. A mázak kétfélék: fémek (arany, ezüst) és színek (fekete, vörös, zöld, kék). A prémek közül a hermelint, az evetbőrt és a mált ismerték. Itt találjuk a heraldika főszabályait, hogy színre szín, fémre fém nem alkalmazható, hogy minden szín egyenlő értékű.
A harmadik rész a mesteralakokat és a címerképeket ismerteti. A mesteralakok részint a pajzs osztása (hasítás, vágás), részint geometriai határolások által keletkeztek. Hasítás által előállt mesteralak a cölöp, karó, szál; vágás által keletkezik a pólya és külömböző nemei. A pajzs lehet egyszer, vagy többször vágott, vagy hasított és ezek kombinációja. A mesteralakok közé tartozik a különféle kereszt, lepény, bizánci és négyszög. A címerképek háromfélék: természetes képek (ember-, állat-, növény- és ásványvilágból), képzeleti alakok (szörnyek, griffek, stb.) és mesterséges képek. Az emberi és állati alakokat igen sokféleképpen ábrázolták, úgy teljes egészében, mint egyes részeit, de a heraldika fénykorában mindig bizonyos stílus szerint. Az állatok és növények közül egyesekkel gyakrabban találkozunk, pl. szerették az oroszlánt, a sast, illetve a gyökerestől kitépett fát, rózsát, liliomot alkalmazni. A képzeleti alakok keletkezésére a mondák adtak alkalmat. Mesterséges alak minden használatban levő tárgy, de különösen fegyverek, eszközök, ruhák, épületek.
A negyedik részből megtudjuk, hogy a címer egyik része a sisak s ez megfelelt annak a sisaknak, amelyet a valóságban viseltek. Ilyen sisak volt a csatasisak (zárt) és a tornasisak (nyilt). A zárt sisak alakja idő multával megváltozott és a csuporsisakról áttértek a csöbör-, illetve a csőrsisak használatára. A nyilt sisak vagy pántos- vagy rostélysisak. A sisak különféleségével, főleg a külföldi gyakorlatban, rangot is jeleztek. A sisakot a pajzsra helyezve ábrázolták, még pedig a pajzs dőlésének megfelelő helyzetben. A pajzson egy sisaknál csak ahhoz ábrázoltak többet, ha a pajzson több címer volt egyesítve.
A sisakra sokszor sisakdíszt alkalmaztak, amelynek történetét az ötödik részben találjuk meg. A sisakdísz – eredete a XIII. századig megy vissza – rendszerint a címeralakot ábrázolta. Néha segédsisakdíszt 40is alkalmaztak. A sisakdísz mindig a sisakra volt erősítve.
A hatodik rész a sisaktakarók eredetét vizsgálja. A sisaktakarók kezdetben köpenyalakúak, redősek, később mindinkább cafrangossá válnak, hogy a renaissance korában már csak ornamentalis dísszé alakuljanak át. A sisaktakarók rendszerint kétszínűek, a színek pajzsoldalanként változnak.
A heraldika külső részeivel foglalkozik a hetedik rész. Ilyen külső rész a pajzstartók, amelyek emberi, vagy állati alakok. A pajzstartók a XIV. század óta ismeretesek, sok esetben kosztümtörténeti fontosságuk van. A pajzstartók lehetnek párosak, vagy egyesek, állhatnak szemben, vagy oldalt. Külső dísz még a címerpalást és címersátor, amelyek körülbelül azonosak. Rendszerint bíborszínűek, belül szőrmével. Ide tartozik a zászló is, melyet korán kezdtek használni; valamint a jelmondat. Ez rövid csatakiáltás. A badge megkülönböztető jelvény. A rangjelző korona a későbbi kor teremtménye. Ezt mindig a pajzsra kell alkalmazni. Az egyházi méltóságok rangját a fövegek, bojtok, keresztek jelzik.
A nyolcadik részből megtudjuk, hogy címertörésre akkor került a sor, ha a család egyes ágait akarták megkülömböztetni. A címertörést a tornagallér, szalag, lebegőpálca, félhold, csillag, stb. tünteti fel. A címertörés szokása Franciországból terjedt el.
A címerszimbolika a kilencedik rész tárgya. A régebbi heraldikák egyes mesteralakokat és címerképeket bizonyos tulajdonsággal ruháztak fel (pl. az oroszlán a bátorság jelképe), de csak a beszélő címerek azok, amelyeknek jelentést lehet tulajdonítani.
A címerleírást példákkal illusztrálja a tizedik rész, miután elmondja, hogyan kell a címert blasonálni. Az első két fejezet a címerről rajzol pontos képet, a harmadik pedig a magyar címertörténetet foglalja magában. A magyar nemesség Zsigmond koráig nem sok érdeklődést mutat a címerviselés iránt, hiszen Werbőczy szerint is a címer nem szükséges kelléke a nemességnek, csak ékessége. Az első címeres leveleink már nemesek részére szólnak s nem tartalmaznak nemesítést. Hazánkba beköltözött idegen lovagok magukkal hozták családi jelvényeiket. Lassanként a magyar nemesek is kezdenek címert használni. A címerfejlődésére fontos mozzanat volt a banderialis rendszer kialakulása. Első címeres emlékeink a pecsétek. Ezek a címerek egyszerűek, a naturalisztikus irányzat jellemzi a magyar heraldikát és a komolyság, melyet mindvégig megtartott.
Az első fentmaradt címereslevelünk az Enyerei Herczegh-családnak adományoz címert 1326-ban, de még csak sisakdíszt. Az első címert adományozó okleveleinken még nincs a címer kifestve, csak leírva, így pl. Kassa város címere 1369-ből szintén csak leírva van, ez egyúttal a magyar címer első leírása. Az első festett armalis 1405-ből való, a Tétényi- és Haraszti-család armalisa. Itt a címer – német birodalmi szokásnak megfelelően – az oklevél közepére van festve, holott a magyar kancellária gyakorlata szerint a címer az oklevél elején van, mint ezt a Garázda címer is mutatja 1409-ből. Nagyobbarányú címeradományozás a konstanzi zsinat idejében kezdődik, ekkor veszik észre, hogy a magyar nemesség milyen szegény címerek dolgában. A Zsigmond-korabeli címerek késői gót stílűek, festőjük imeretlen, az egy helyen kelt címerek festői azonosak. A címereket többnyire keretbe foglalták, amelyet díszesen kitöltöttek. Alberttól, I. Ulászlótól és Hunyadi Jánostól összesen hat armalis maradt fenn. A késői gót stílus keveredik az olasz renaissance stílussal Mátyás uralkodása alatt és ezzel megkezdődik a magyar heraldika hanyatlása. Ebből az időből való a Bakócz-címer, amelyen először látunk pajzstartókat. Megváltozik a heraldikai stílus, előtérbe lép a jelképiség; a címerek jeleneteket ábrázolnak, sőt még II. Lajos arcképét is megörökítve találjuk a Bicskey-család részére adományozott címeren. A mohácsi csata után, a Habsburg-ház uralkodása idejében alakul ki az armalista nemesség. Az erdélyi fejedelmek címerei a teljes hanyatlás képét mutatják, noha a külső formákat megtartották. A királyi Magyarországon adott címerek német hatás alá kerülnek, átalakul a pajzs, a sisak. A XVIII. század óta mindinkább előtérbe lép a dekoratív elem, a rangkorona is ebben az időben jön divatba, a kiállítás mindig díszesebb lesz. III. Károly óta lép fel tömegesebben a könyvalakú címereslevél. A címeradományozás joga nálunk az uralkodót illette meg. Az armalist a királyon kívül még a kancellár és a kancellária titkára is aláírta; 1867 óta pedig a Felség személye körüli miniszter.
Magyar uralkodók egyes esetekben idegen alattvalóknak is adtak címert, de a magyarok is kaptak külföldi uralkodótól (Garay-, Hettyey-család).
Címerjogra vonatkozó törvényünk nincs. Némelyik oklevél záradékában megtaláljuk – külföldi mintára – a büntető sanctiót, amely védi az adományozott címert.
Magyarország címerének történetével fejezi be a szerző művét. Magyarország címere sok változáson ment keresztül, amíg Imre király 1202. évi pecsétjén látható alakjától mai formájában megállapodott. Imre és II. András királyaink vágásos címert, IV. Béla kettős keresztes címert használt. Utána a gyakorlat változó. Anjouk alatt a liliom, Jagellok alatt a cseh oroszlán és a lengyel sas kerül a címerbe. I. Ferdinánd egyesíti a vágásos és keresztes címert; Rudolf alatt veszi fel a címer mai formáját és az ő idejében kerül a korona a kereszt alá. II. Mátyás uralkodása alatt fordul elő először a szent korona a pajzson.
Hogy a vágások és a kettős kereszt honnan került címerünkbe, sok vitára adott alkalmat. Ma az a nézet, hogy a vágások az Árpád-ház családi címeréből valók, míg a kettős kereszt bizánci hatásra mutat.
Ha a Címertant elolvassuk, hálát érezhetünk szerzője iránt, aki tömör, világosan megírt, szép munkát ad nekünk. Kiegészíti szerző munkáját az irodalom összeállításával és így a kutató megtalálhatja a heraldika legfontosabb forrásainak felsorolását, a legnevesebb heraldikusok munkáinak címét. Lehetőleg illusztraciók – a szövegközi képeken kívül 6 külön tábla – és példák követik a megállapításokat, különösen a magyar címertörténetről szóló részben. Minden egyes alkalommal hivatkozik a szerző a magyar gyakorlatra, úgy hogy az olvasó előtt kidomborodik a magyar heraldika sajátságos jellege, amelynek megtestesítője – úgy érezzük – hazánk címere.
Örömmel vesszük át a szerzőtől művét, amely megkönnyíti a tanulnivágyók munkáját és nehezen várva az időt, amikor a többi is megjelenik.
–s –a.
