B)
B)
Nos B. dei gracia rex Hungarie et dux Stirie tenore presencium omnibus fieri volumus manifestum, quod magister Benedictus canonicus Zagrabiensis et archidiaconus de Gercha in camera de ultra Drawa non resedit ut homo episcopi Zagrabiensis,* quamvis idem episcopus una cum bano Stephano vice nostra procuraverit cameram ultra Drawam, sed tanquam homo bani Stephani, per ipsum banum adhoc specialiter deputatus, quod et idem episcopus coram nobis presencialiter recognovit.. Ne vero ex eo, quod dictus magister Benedictus in dicta camera permansit, Strigoniensi ecclesie et venerabili patri B. archiepiscopo eiusdem, ad quem et eius ecclesiam supradicte camere decimacio, sicut et aliarum, in quacumque provincia camera constituatur vel moneta cudatur, pertinet et pertinuit et quam decimacionem ipsius archiepiscopi et ecclesie Strigoniensis homo in camera brefata de ultra Drawa residens, plene et pacifice ipsorum nomine percepit semper et percipit, preiudicium aliquod generetur, vel Zagrabiensis episcopus aut quivis alius in dicta camera ultra Drawam ius aliquod in posterum sibi valeat vendicare; eidem venerabili patri B. archiepiscopo Strigoniensi, ac eius ecclesie presentes dedimus litteras dupplicis sigilli nostri munimine roboratas. Datum per manus dilecti et fidelis nostri magistri Smaragdi, prepositi Albensis, aule nostre vicecancellarii. Anno Domini MşCCşLşVI. XşVIIş. Kalendas Januarii. Regni autem nostri anno vicesimo secundo.
Hártyaszalagon függő, rongált pecsét, (a szalag kettészakadva.)
Eredetije az esztergomi herczegprimási levéltárban: Fasc. 11. No 112. B. (Közli Knauz, Monumenta, Strigon. I. 439. l.: * «Zagrabiensi;» * «tamquam;» * «ad hoc.» és Fejér, Cod. D. IV/2. 370. l. számos hibával.)
A két eredeti oklevelet Dedek Crescens prćlatuskanonok és Dr. Madarász István hgprimási leveltáros urak szivességéből használhattam, amit ezúton köszönök meg.
102Hártyaszalagon függő, rongált pecsét, (a szalag kettészakadva.) Eredetije az esztergomi herczegprimási levéltárban: Fasc. 11. No 112. B. (Közli Knauz, Monumenta, Strigon. I. 439. l.: * «Zagrabiensi;» * «tamquam;» * «ad hoc.» és Fejér, Cod. D. IV/2. 370. l. számos hibával.)*
A két eredeti oklevelet Dedek Crescens prćlatuskanonok és Dr. Madarász István hgprimási leveltáros urak szivességéből használhattam, amit ezúton köszönök meg.
Az 1256-ik évi oklevél rövidebb (A) példánya a magyar pénzverésnek a XIII. században bekövetkezett decentrálizácziójával van kapcsolatban.
Az egyházi hazánkban is, mint általában a keresztény államokban, tizedet élvezett mindennemü világi jövedelem után. A tizedfizetés kötelezettségét a királyok magukra nézve is elismerték. Már Kálmán törvénye elrendeli, hogy a vámok és vásárok jövedelmének tizedét a püspökök kapják meg.*
«De tributis autem et vectigalibus, sicut comitibus terciam partem dare decrevimus, ita decimam quoque episcopis censemus.» Kálmán, I. 25. t.-cz. (Závodszky kiadásában: 186. l.)
A III. Béla király korából származó jövedelmi kimutatás az első forrásunk, a melyből kitünik, hogy a pénzverésből származó jövedelem tizede az esztergomi érseket illette meg.* E jogot az esztergomi érsek, a királyok és pápák által többször elismerve,* zavartalanul élvezte a XIII. század folyamán. 1211-ben a kalocsai érsekkel kötött egyezményben ez is elismerte, hogy ha egyháza területén valamikor pénzt vernének, annak tizede is az esztergomi érseket illetné meg.*
«Strigoniensis habet de curia regis, de moneta sex mille marcas», a királyi jövedelmek közt pedig: «Rex Ungarie de redditu monete sue habet sexaginta mille marcas per annum». Békefi Remig kritikai szövege a III. Béla kir. emlékezete Budapest, 1900. cz. diszmű 139–140. lapján.
1198: Knauz Mon. Strig, I. 156., 1221: Wenzel, I. 178., 1256: Knauz, Mon. Strig. I. 437., 1262: U. ott. I. 474. l. stb.
Knauz. Mon. I. 198. l.
Az esztergomi érsek tizedjogát – a mig a pénzverés csak Esztergomban történt – senki sem vonta kétségbe. Más helyzet állt elő a XIII. század harmadik évtizedében, a mikor a királyi pénzverés decentrálizácziója megkezdődött. A csanádi püspök – a pápa közbenjárását kérve – maga számára szerette volna az egyházmegyéje területén működő uj pénzverde jövedelmének tizedét megszerezni. A pápa közvetitette is kérését, de a mikor meggyőződött a kérés rosszhiszemüségéről s arról, hogy a pénzverési tizedjog az egész ország területén az esztergomi érseket illeti meg, sietett az érseket ebben a jogában megerősiteni.* A csanádi püspök kérése bizonyitja, hogy a püspökök egyikében-másikában megvolt a törekvés az érsek jogának megcsorbitására. Ez a törekvés, illetőleg ily törekvés ujabb felmerülésének lehetősége tette szükségessé, hogy az esztergomi érsek 1256-ban a fenti (A) oklevél kiállitását kérje IV. Bélától.
1221: Wenzel. I. 178. l.
Szlavónia és Horvátország bánja, Gútkeled-nembeli István, 1255 táján alapitotta a közel egy századon át a jó hirü «báni denárok» veréséről nevezetes szlavóniai pénzverőkamarát. A pénzverőkamara székhelye István bán idején Pekrecz (Pucruch, Pecrech), a mai Pozsega vármegyei Pakrácz* volt. Pakrácz abban az időben Körösmegyéhez tartozott s hozzá nem messze volt a Gútkeledek körösmegyei (Garich várhoz tartozó) birtoka, Berstyanovc.* István bán nevéhez füződik Körös város alapitása is.*
Pakrácz régebbi Pekrecz nevére vonatkozólag v. ö. Csánki Dezső, Körösmegye a XV. században. Budapest, 1893. 36–42., 59., 77., 104. l.
Csánki id. m. 28. és Karácsonyi: Magyar Nemzetségek. II. 66–67. l.
Fejér, Cod. D. IV/2. 164. l.
A kamera felügyeletével a bán 1256-ban Benedek mester zágrábi kanonokot bizta meg. Nehogy ebből a megbizásból a zágrábi püspökök valaha valami igényt támaszthassanak az érsek sérelmére, a király külön oklevélben biztositotta az esztergomi érseket, hogy a zágrábi kanonok nak «bán embereként» a pakráci kamarában való tartózkodása reá nézve semmi sérelemmel se járjon.
Később – István bán utódai alatt – a kamara székhelye Zágrábba helyeztetett át. Okleveleink 1260-tól* a szlavóniai kamarában vert pénzeket zágrábi denár néven emlitik, a mely elnevezés az 1272-ben először használt báni denár* által később háttérbe szorittatott. A pakráci kamara ezzel megszünt és helyét a zágrábi kamara* foglalta el, a melyet 1272-ben «drávántuli kamarának» (camera ultra Drawam) neveznek.*
1260: Smičiklas, Cod. D. V. 183. l. 1261: U. ott. V. 193. l.
1272: Tkalčić, Mon. Civ. I. 46; 1273: Blagay okl. 23. Smičiklas, Cod. D. VI. 30. l.
1270: «camera Zagrabiensis.» Wenzel. VIII. 327. l. 1294: Truhelka. Die slavonische Banaldenare. (Wissensch. Mitth. aus Bosnien. VI. Wien, 1899.) 460. l.
Knauz. Mon. Strig. I. 595–6. l.
Ebben az időben Lóránd bán, a ki a király adományából a szlavóniai (drávántuli) kamara pénzverési jövedelmét, a lucrum camerć fejében szedett «hét denáros collectát» élvezte, megtagadta 103az esztergomi érseknek ebből járó tized fizetését azzal, hogy az érseknek a drávántuli lucrum tizedéhez semminő joga sincsen. A király – bár a közönséges jogfelfogás amúgy is az esztergomi érseknek ad igazat abban, hogy neki, a kié az egész országban a kamara tizede, következésképen a lucrum camerć tizedéhez is, a mi majdnem ugyanazt jelenti, «joga van» – a nagyobb bizonyság okáért elrendeli, hogy az érsek a drávántuli tizedhez való jogát oklevelekkel bebizonyitotta, hogy a drávántuli kamara tizedéhez joga van s ezért a király elrendeli, hogy a bán a tizedet a király által neki adott pénzverési collectából rendesen fizesse.* E királyi itélet következtében még ugyanabban az évben, 1272 márczius 29-én, Lóránd bán is elismerte az érsek tizedjogát, csak az azévi fizetés elengedését kérte az érsektől.*
Knauz. Mon. Strig. I. 595. l.
Knauz. Mon. Strig. I. 596. l.
A szlavón bán és az esztergomi érsek pöre egyszeriben világot vet az 1256. évi bővebb szövegezésű B) oklevél keletkezésének körülményire.
A két oklevél összehasonlitásából kitünik, hogy a B) oklevél egy szónak (ecclesie) véletlenül történt kihagyását nem tekintve, szóról-szóra magában foglalja a rövidebb A) oklevél szövegét, csak a kamarát emliti «de Pucruch» helyett «de ultra Drawa» néven, a hogy 1272-ben nevezik a szlavóniai kamarát. A mi a szövegtöbbletet illeti, annak lényegét négy pontban foglalhatjuk össze. A B) oklevél kiemelve hangsulyozza, hogy:
1. az összes – az ország bármely vidékén felállitandó – pénzverő kamarákban az érseket illeti a tized;
2. a bán «a király helyett» gyakorolja a pénzverést, a miből eo ipso következik, hogy az ő kamarája sem mentes a tizedfizetés alól;
3. az érseknek felügyeleti, ellenőrzési joga van a drávántuli kamarában is, a mit ott tartózkodó megbizottja utján gyakorol;
4. a zágrábi püspök «vagy bárki más» (aut quivis alicuius) ne merjen az esztergomi érsek rovására valami jogot követelni a drávántuli kamarában.
E szövegbővitésből világosan kitünik, hogy mig az 1256-i rövidebb A) oklevél a zágrábi püspök esetleges követelései ellen, addig a hosszabb B) oklevél tendentiája határozottan a bán (a zágrábi püspök mellett emlitett «bárki más») ellen irányul. Nem is kell sok találékonyság, hogy a B) oklevelet a bán és érsek 1272. évi perével hozzuk kapcsolatba. 1256-ban semmi szükség sem volt annak a bán ellen irányuló szigoru soraira. Az eredeti oklevél keletkezését egyszerüen a zágrábi kanonok «ad hoc» kiküldetése indokolta meg. Viszont 1272-ben nagy szüksége volt az érseknek ez oklevélre, hiszen egyik legfontosabb jogának további élvezetét tették függővé kellő hitelü és határozottan rendelkező oklevelek bemutatásától. A két oklevél eltérő tendentiája mellett egészen bizonyos, hogy azok egy napon nem készülhettek. Mert ha még feltennők is, a minek feltevésére semmi jogunk sincs, sőt a minek a források ellentmondanak, hogy a Dráván tul, Szlavóniában 1256-ban két báni pénzverő kamara – a pakráci és a drávántuli – működött volna és hogy – a mi éppenséggel lehetetlen – egyidőben mindkét helyen ugyanaz a báni megbizott, Benedek mester végezte volna az ellenőrzés, vagy mint az oklevél mondja, «az ott tartózkodás» («resedit») teendőjét, akkor is lehetetlen feltennünk, hogy ugyanaz a királyi kanczellária, ugyanazon a napon, ugyanannak az érseknek kértére két, ennyire eltérő tartalmu és czélu oklevelet állitott volna ki a két kamarára vonatkozólag.
A szövegek összehasonlitása alapján kimondhatjuk, hogy a hosszabb oklevél a rövidebb eredeti alapján 1272-ben vagy az előző évben készült hamisitvány. A hamisitás körülményei mentik, sőt igazolják az érsek eljárását, hogy kétségtelen és mégis kétségbevont joga igazolására hamisitáshoz folyamodott.
Az oklevelek külső vizsgálata meglepően igazolta a szövegösszehasonlitás utján nyert eredményt. A két oklevél irása – bár a B) példány kisebb betükkel van irva – első pillantásra egyazon kéz irásának látszik. Gondosabb vizsgálat után azonban észrevehető, hogy az irás nem azonos. A hosszabb oklevél irója a legnagyobb gonddal és ügyességgel igyekezett a rövidebb oklevél irását utánozni, de néhány szóban határozottan ráismerhetünk az idegen kézre. Az oklevél első szavának s betüje, a 2. sorban a «Benedictus» eltérő, majd a 4. sorban ugyanennek a másik oklevelével megegyező röviditése, a 3. sorban a «Stephanus» h-ja és az 5. sor «aliquod»-jának röviditése, valamint a betük nagysága és a vonások finomsága a hosszabb oklevél irójának egyéni irásmodorát tükrözik vissza. E feltünő eltérések mellett az irás egyébkénti egyezése arra mutat, hogy a hamisitó nagyon gondosan utánozta, szinte utánarajzolta az előtte álló eredeti oklevél irását. Semmiesetre sem tehető fel, hogy a két oklevelet egy napon ugyanaz a kanczellária állitotta volna ki.
A B) oklevélen függő pecsét, mint Szentpétery Imre megállapította, nem IV. Béla, hanem 104II. András hiteles eredeti kettős pecsétje.* E megállapitás kétségtelenül bizonyitja, hogy az csak Béla halála után kerülhetett egy II. András-kori oklevélről a hamis B) példányra.
Szives szóbeli közlése. V. ö. e számban levő dolgozatát II. Endre pecsétjéről
Az 1256-i «oklevélpár» egyike (B) épolyan hamisitvány, mint a veszprémvölgyi, tihanyi és borsmonostori oklevelek bővebb szövegezésü példányai.* Mig azonban ezek hamisitásában némi rosszhiszemüséget is észlelhetünk, addig az esztergomi egyház 1256. évi oklevele a meglévő jogok védelmére készült jóhiszemü középkori oklevélhamisitásoknak klasszikus példája.
V. ö. Erdélyi László, A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Budapest, 1903., Hóman Bálint, A veszprémvölgyi 1109. évi oklevél hitelessége (Turul, 1911.) és Szentpétery Incze. A borsmonostori apátság árpádkori oklevelei. Budapest, 1916. 26–34. és 113. l.
Dr. Hóman Bálint.
