Dr. Felix Hauptmann: Wappenkunde. Handbuch der mittelalterlichen und neueren Geschichte. Herausgegeben von G. v. Below und F. Mei…
Dr. Felix Hauptmann: Wappenkunde. Handbuch der mittelalterlichen und neueren Geschichte. Herausgegeben von G. v. Below und F. Meinecke. München und Berlin, 1914. VIII + 61. l.
Hauptmann munkája együtt jelent meg Ewald alább ismertetett pecséttanával s már terjedelme is mutatja, hogy nem lehet annyira kimeritő, mint az. Szerző meg is mondja Előszavában, hogy a historikusok számára akarta összefoglalni a legszükségesebb tudnivalókat s utal arra, hogy előkészületben van egy nagyobb munkája, a melyben lesz helye megismertetni azokat a bizonyitékokat is, a melyek megokolják több eltérését az eddigi heraldikai tankönyvek tanitásaitól.
Fenti czélját azonban kitünően oldotta meg a szerző: alaposabb, velősebb összefoglalást mint ez a 61. oldal, nem is lehet elképzelni. Hauptmann régi munkása a heraldikának, 1897-ben megjelent «Das Wappenrecht» czimü munkájával uttörő volt, a melyben elsőnek tárgyalta behatóan a czímertan jogi vonatkozásait; számos heraldikai tanulmányt irt különféle szakfolyóiratokba s ily irányu gazdag munkássága után sikerrel végezhette el ezt a nehéz feladatot: rövid összefoglalásban előadni a heraldika tanait, alaposan megrostálván s megvizsgálván az eddig elfogadott s helyesnek tartott megállapításokat, és hozzáfogni a heraldika nagy tankönyvének megirásához, a melynek a fenti kis összefoglalás csak előfutárja.
Hauptmann könyve azonban nemcsak a szükséges tudnivalókat mondja el, nemcsak az eddig ismert dolgokat foglalja össze, hanem sok lényegesen ujat is nyujt és sok olyan fontos sajátosságra utal, a melyet eddig egyáltalán nem vettek észre.
Ujat nyujt e mü mindjárt a beosztásában is, a mennyiben a szorosan vett czímertant (Wappenkunde), azaz a valóban hordott czímerekről szóló tant, különválasztja a czímermüvészettől (Wappenkunst), a mely a czímerek képeinek alkalmazásával foglalkozik, mert ezek nem mindig feleltek meg azoknak a pajzsoknak és sisakoknak, a melyeket a lovag viselt; az a sok zavar, következetlenség és ellenmondás annak a következménye volt, hogy hiányzott ez a gyökeres szétválasztás. Különbséget tettek eddig is, természetesen – irja – Wappenkunde és Wappenkunst között, de egyrészt tévesen értelmezték ez utóbbi fogalmát, a mennyiben ide számitották a valódi czímerek diszes előállitását, másrészt pedig nem taglalták következetesen a heraldika egész körét ezen szempontok szerint.
Bevezetésében a heraldika fogalmát és beosztását tárgyalja. A czimer szerinte: «ein Familienzeichen, das aus einem mittelalterlichen Schild und Helm besteht, die auf besondere (heraldische) Weise ausgeschmückt sind.» A czímertan elsősorban a czímer külső jelenségeivel (alkatrészeivel és korok szerint változó formáival) és belső vonatkozásaival (a családokhoz, országokhoz és bizonyos társaságokhoz) foglalkozik; ismertetnie kell továbbá történetét: eredetét, kifejlődését és hanyatlását. Mindezek tárgyalása a I. czimertan (Wappenkunde) feladata.
A heraldikának azonban még másra is figyelemmel kell lennie: a czímereknek azon ábrázolásaira, a melyeket a legkorábbi időktől még a valódi czímerek hanyatlása után is, egészen napjainkig, nagy mértékben használtak reprezentativ czélokra. A czímerek ábrázolásainak alkalmazásánál a 2. czímermüvészet (Wappenkunst) foglalkozik.
Végül a czímernek jogi vonatkozásait a 3. czimerjog (Wappenrecht) tárgyalja. Hauptmann könyve tehát a bevezetésen kivül, melyben az emlitett alapfogalmakon kivül a heraldika forrásait és irodalmát ismerteti, a fenti három részből áll.
Nem mondjuk el ez egyes fejezetek tartalmát, csak azon megállapitásait emeljük ki, a melyek ujak. Igy a heraldikai irodalom tárgyalását annak a nagyon is elterjedt téves nézetnek czáfolásával kezdi, hogy a középkorban a czimertan gondozása a heroldok kezében volt, a kik ismerték a czímerek titkos értelmét. Ezek a szolgákhoz tartoztak, nem volt tehát magas állásuk, s működésük csak annyiban állt vonatkozásban a czimerekkel, hogy egyes személyiségeket s czimereiket megénekelték; különben is a czímereknek egyáltalán nem volt titkos értelmük.
A Wappenkunde első fejezete a czímer alkotórészeivel foglalkozik, a pajzszsal, ennek alakjaival, a szinekkel, a czímerképekkel (1. a mesteralakokkal, 2. a természetes alakokkal), majd a heraldikai stilust jellemzi, szól az alakok elhelyezéséről, a czímerképek jelentéséről; azután a sisakot, a sisakdiszt s a takarókat tárgyalja. A pajzsformáknál kiemeli, hogy a mandula alaku és a lent legömbölyitett alaku pajzs Németországban már a XIII. században előfordul; a rutapajzsot sem csak nők használták, mint általában hiszik, 1350 előtt gyakrabban fordul elő férfiaknál, úgy egyháziaknál, mint világiaknál. Szerző azt hiszi, hogy ereredeti valódi csata-pajzs volt ez az alak is. A damaszkolás eredetét úgy magyarázza, hogy pompás diszitéseknél a pajzs befestését drága szövettel való bevonással helyettesitették s ennek a mintázatát adja vissza a damaszkolás. – A sraffirozásról azt tanitották eddig, hogy Vulson de la Colombičre felezte fel s először Silvester a Petra Sancta használta 52rendszeresen (pl. Gritzner a Meister-féle Grundriss-ben 89. l.), ámde ez utóbbi munkája 1644-ben jelent meg, Silvesteré pedig 1638-ban; Hauptmann szerint Rincvelt használta először erre a czélra a már előbb előfordult jelentésnélküli sraffirozásokat 1600-ban s a fentiek érdeme csak az, hogy miután ők felvették tankönyveikbe, általánosan gyakorlatba jött használatuk. – Sokkal szabatosabban határozza meg a heraldikai stilus jellegzetességeit is, mint pl. Gritzner; az alakot egyszerü, lapidaris formában, a sikra vetitve, körvonalaiban, szabadon lebegve, jellemző tulajdonságait tulozva nagyitva kellett ábrázolni, hogy jól fel lehessen ismerni, s e mellett még a pajzs alakja is befolyásolta a czímeralak megformálását. Hangsulyozza, hogy a czímernek nem az a feladata, hogy bizonyos történeti eseményre emlékeztessen, s nem feladata a heraldikának, hogy azon okok után kutasson, a melyek a tulajdonost czímere felvételében vezették; az egyetlen czímerkép, a melynek határozott jelentése van: a tornagallér.
A Wappenkunde második fejezete a családi, ország- és rendi czimerekkel foglalkozik. Ez utóbbiaknál hangsulyozza, hogy a lovagrendbeliek a középkorban legtöbbször családi czímerüket használták a lovagkereszttel, mint mellékjellel s nem a rendi czímert.
A harmadik fejezetben a czímer történetéről olvasunk; «hogy a czímer a keresztesháboruk következtében keleti szokások utánzása folytán került nyugatra, – irja Hanptmann – affelől nem lehet kétség. A keresztény Nyugat összes országaiban a 12. század közepén kezd fellépni; Francziaországban 1150, Németországban 1170 körül. Különböző, Keletre mutató nyomokat találunk benne, másrészt pedig Keleten hozzá hasonló berendezéseket konstatálhatunk.»
Ezek után áttér a szerző a második rész, a Wappenkunst, tárgyalására, a mely szerinte: «die bildende Kunst insofern sie sich mit der Darstellung des Wappens beschäftigt.» Két részre osztja ezt: 1. a virágzás, 2. a hanyatlás kora. Az elsőben szól a czímerhasználat kiterjedéséről: a női, szent- és hős-, városi, czéh-, polgári és diszitő-, dekorativ czimerekről. – A czéhczímereknél hangsulyozza, hogy azok nem voltak foglalkozás-, mesterség-czímerek, hanem a hasonnevü czéhek különböző városokban különböző czímereket viseltek, a minthogy különböző, egymástól független társaságok voltak. – A hanyatlás korszakát nagyon szépen jellemzi, a mikor a dekorativ czél kedvéért mindjobban eltérnek a virágzás korának alapjairól nem heraldikai tinkturákat használnak, komplikált ábrázolásokat alkalmaznak és tultömik a pajzsot, továbbá tulságba viszik a czímeregyesitéseket. A pajzs alakja szenvedte a legtöbb változást az egyes stilusok és országok szerint is. Majd feltünnek az u. n. «Nebenstücke», mellék-jelek: a hivatali és méltósági felek: a rangjelző koronák, kalapok, süvegek, botok stb., továbbá a rend- és emlékjelek, végül pedig az u. n. «Prachtstücke»: a pajzstartók, czímerköpenyek, jelmondatok és zászlók, a melyeket mind a theoria teremtett meg.
A harmadik rész, a czimerjog (Wappenrecht), két részre oszlik; az első közjogi természetü: azt vizsgálja, kik jogosultak a czímer viselésére (Wappenfühigkeit), s hogy lehet ezt a jogot megszerezni (születés, házasság, adományozás); a második magánjogi természeti kérdés s a czímerviselésre jogositottnak saját czímeréhez való jogával foglalkozik, hogy mikép szerezheti azt meg (születés, házasság, fölvétel, adományozás, jogügylet) és hogy a családi czímer mellett mikép szerezhet még idegen czímert is (társasági czimerek, pl. lovagrend tagjánál, igény- és emlék-czímerek).
A könyvhöz négy táblán 158 kép van csatolva, s a szövegben ezekre hivatkozik a szerző, hogy megvilágitsa magyarázatait, a mellett azonban még gyakran utal a vele egy kötetben megjelent Eywald könyvének képire is, a melyek közt számos czímerespecsét foglal helyet.
Érthető ezek után, hogy türelmetlenül várjuk a megigért részletes heraldikai tankönyvet, a melynek jobb ajánlólevele nem is lehet, a szerző jó hangzása neve mellett, mint ez az előfutárként előre küldött kitünő rövid összefoglalás.
Holub József.
