I.
I.
A midőn 1901-ben Szászországban közzétették a nemesi anyakönyvek megalkotásáról szóló és a nemesi czimek és nemesi jelvények viselését szabályozó törvényjavaslat tervezetét, a nemesi jognak egyik legalaposabb ismerője és legkiválóbb művelője Dr. Kekulé Berlinben a törvényjavaslatról szóló ismertetését a következő szavakkal kezdte: «Poroszországban egy ily nemesi anyakönyvnek megalkotását minden értelmes ember már régtől fogva óhajtja. Sajnos mindeddig eredmény nélkül».
Ugyanezt a követelést támasztották Ausztriában is a genealógusok és a jogászi szakkörök ugy a szakirodalom terén, mint a nemesi ügy aktuális kérdéseinek tárgyalása alkalmával előadásokban, könyvismertetésekben stb. Sajnos szintén eredmény nélkül. Szavuk a pusztában hangzott el.
Igy különösen figyelmen kivül maradt, hogy Pettenegg gróf már 1880-ban «Ideen über die Errichtung eines Heroldsamtes in Österreich» czimü értekezésében egy Ausztria és Magyarország részére alkotandó nemesi anyakönyv érdekében nyomós érvelésekkel szállott sikra, behatóan tárgyalva egy ily anyakönyv szervezetét.
Érdemes-e tehát ujból szót emelni egy oly kérdés mellett, melynek megvalósulása látszólag ki van zárva, érdemes-e a szakköröknek, az érdekelt nyilvánosságnak és az állami közegeknek figyelmét ujból egy oly kérdésre irányitani, a mely már annyiszor szenvedett hajótörést az irányadó tényezők tartózkodó magaviseletén?
Hogy e kérdés ujból vita tárgyává tétetik, annak oka nem azok makacsságában és konokságában keresendő, kik annak idején e kérdés megvalósitását követelték, sem azokéban, a kik e követelést magukévá tették; az ok inkább abban keresendő, hogy mindaz, a mi annak idején a kérdés felvetésére alapul szolgált, a maga egészében ma is fennáll, sőt ma még inkább jogosult, mint volt régebben s ugy a jogásznak, mint a történetirónak érdekében kell hogy álljon, hogy szociális tekintetben jelentős és vagyoni konsequentiákkal is biró jogi tények kellő megvilágitást nyerjenek.
Törvényhozási tekintetben nem műveletlen az a talaj, a melyre lépünk, midőn minden egyes állam részére egy nemesi anyakönyvnek vagy nemesi jogaiknak törvényhozás utján való létesitését sürgetjük. Már jóval az 1902 szeptember hó 19-én kelt szász törvény előtt Bajorországban létesitettek nemesi anyakönyvet (az 1808 julius 28-iki, a nemességre vonatkozó organikus rendelet és az azt kiegészitő rendelkezések utján), a melynek hatása abban nyilvánult, hogy az, a ki az anyakönyvbe felvéve nincsen, hivatalos iratokban nemesnek nem tekintetik. (18. §.)
Württembergben a belügyministeriummal kapcsolatosan állittatott fel a nemesi anyakönyvek bizottsága; az anyakönyvet az 1818 jan. 18-iki királyi rendelet léptette életbe, mint az ország rendi és lovagi nemesség személyi és alanyi anyakönyvét.
II. Ferencz császár 1800 október 16-án kelt pátensével (4449. szám 1. és 2. §§.) Galicziában a lengyel nemesség részére állitott fel egy nemesi anyakönyvet. Feltaláljuk a nemesi anyakönyv intézményét Tirolban is. Ennek vezetése az 1882 november 22-én kelt szabályzat értelmében a tiroli nemesi anyakönyv társulat (Tirolische Adelsmatrikelgenossenschaft) feladatát képezi. E társulat nyilvános jogi testület jellegével bir, a melynek megvannak a maga jogai, vagyona s a melynek ügyeit egy a tiroli örökös tartományi főmarsall elnöklete alatt álló nemesi kollegium autonom módon intézi. Az anyakönyvbe való fölvétel bizonyos feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy valaki abba fölvétessék, ki kell mutatnia, hogy Tirolban földbirtokkal 73bir, egy bizonyos minimális adót fizet (160 korona), valamint ki kell mutatnia, hogy nagyatyja nemes volt.
A mint ebből látható, még azok az aggályoskodók, a kik önálló törvényhozási intézkedésekre magukat nem tartanák hivatottaknak, e kérdés jogi szabályozására vonatkozó példáknak és mintáknak nem volnának hijában. Sőt még a maradiság vádjától sem kellene tartaniok, mert a mai politikai és jogi viszonyok mellett egy nyilvános nemesi jegyzék csak állami jelleggel felruházva volna létesithető és igy egy ily jegyzék megszerkesztése és vezetése miatt nem kellene visszanyulni a nemesség régi testületi szervezetére, a mely a rendi alkotmány megszüntével legtöbbnyire amugy is elenyészett.
Nemesi anyakönyv létesitésére az inditó okot csakis egy ily intézmény szükséges és hasznos voltának felismerése adhatja meg, nemkülönben annak az aggodalomnak eloszlatása, hogy a) annak létesitése rendkivüli nehézségekbe ütközik, b) hogy kellemetlen megállapitásokra és megnyilatkozásokra adhatna okot.
Ha mindjárt a nemesség manapság államjogilag nem is tekinthető többé «rend»-nek, hanem csak megtisztelő és örökölhető czimnek és kitüntetésnek, társadalmi elsőbbségnek, ennek daczára jogilag el van ismerve és bizonyos, gazdasági természettel is biró, jogi következményekben is megnyilvánul. Ellenmondás van tehát abban, hogy a nemességet, mint jogi jelentőséggel biró intézményt elismerjük ugyan, de nem részesitjük oly oltalomban, a minőben más elismert intézményeket részesitünk.
Követelni kellene legelőször azt, hogy tisztáztassanak a fennálló nemesi viszonyok, a mely követelést demokratikus szempontból sem lehetni kifogásolni.
A német birodalomban és Ausztriában az utolsó évtizedekben feltünően megszaporodott a kétes nemesi igények száma és mindinkább érezhetővé vált, hogy velük szemben intézkedésekre a törvényes alap és rendszeresen szabályozott eljárási mód hiányoznak.
Közismert dolog, hogy számos esetben a nemesség igénye nagyon is ingatag alapon áll és hogy hamisitásoktól sem riadnak vissza, hogy tiltott, avagy kerülő utakon a nemesség, különösen a régebbi nemesség vagy a nemességnek egy magasabb foka megszereztessék. Már gróf Pettenegg is kiemelte idézett értekezésében, hogy nem nemesek nemességet birtokolnak, hasonnevü, de velük összefüggésben nem lévő, főleg kihalt családok pecséteit és czimereit használják és hogy ily módon a nemességbitorlást ellenőrző és azt megállapitó hatóságoknak bőven akadna dolguk, ha rendet akarnának teremteni.
A nemességnek és az ősi leszármazásnak bekövetelt és hivatalos uton megállapitott kimutatása egy csapásra megszüntetné azt a visszás helyzetet, hogy mindannyiszor ujabb és ujabb nemesi és ősi próbát kell letenni, valahányszor egy ily próba letevéséhez kötött petitumról van szó! Mennyi időt és munkát takarithatnának meg az állami és udvari hatóságok, nemkülönben az alapitványokat adományozók, mily más, t. i. tárgybeli bizonyitékokra volna fektetve az igazságszolgáltatás, mely nem egyszer a legnagyobb nehézségekkel küzd hitbizományi, örökösödési és alapitványi kérdésekben, mert a törvényhozó birónak természetszerüleg nem a hivatása, de nem is rendelkezik a kellő ismeretekkel, hogy oly kérdésekben itélkezzék, melyekről csak a históriailag képzett, tudományosan qualifikált genealogus mondhat megfelelő véleményt. Egy nemesi anyakönyv létesitése tetemesen megcsappantaná a levéltárnokok igénybevételét nemesi ügyekben, a kikre nézve, még a legszolgálatrakészekre is e folytonos igénybevétel már valóságos csapássá vált. A nemes családok pedig egy ily anyakönyv létesitésével nem megvetendő biztositékot nyernének nemcsak jogaik megóvása tekintetében, hanem a bizonyitó eszközökre nézve is, mert a nemesi anyakönyvek összeállitása alkalmával a bizonyitásra szolgáló okmányokat hiteles másolatokban letéteményezni kellene, mi által az okmányok az őket fenyegető mindennemü veszély és károsodás ellenében is meg volnának oltalmazva.
A mig tehát egyrészt a szóbanforgó intézmény szükséges és hasznos voltához kétség nem férhet, másrészt számolnunk kell azzal az aggodalommal is, hogy egy nemesi anyakönyv létesitése rendkivüli nehézségekbe ütközik. Ezzel szemben utalhatunk arra, hogy a vonatkozó szász törvény végrehajtása eddig, mint látszik, nagyobb akadályokba nem ütközött. Nagy köszönetet 74aratna a szász kormány, ha az eddigi munkálatok eredményéről hivatalos jelentésben beszámolna, ha különösen a jellegzetes, rendszeresen felmerülő nehézségeket és akadályokat az érdekeltekkel és a szakkörökkel okulás, más országok kormányaival pedig informatió czéljából legalább főbb vonásokban megismertetné.
Állami nemesi anyakönyvek létesitésére előmunkálatokban és forrásokban valóban nem szenvedünk hiányt. A nyilvános és magán, igen sok esetben rendszeresen feldolgozott levéltárak, az anyag, a mely egyes országokban a nemesi ügyekkel foglalkozó hatóságoknál máris összegyült, önmagukban véve is már becses, legtöbb esetben teljes bizonyitó erővel biró alapot szolgáltatnak az eszközlendő anyakönyveléshez. A lovagi rendek levéltáraiban, a rendi anyakönyvekben, az alapitványi hatóságoknál és a hitbizományi iratokban található nemesi és őspróbák, a különböző genealogiai társaságoknak gyakran már nagyon is számottevő gyüjteményei és kiadványai, az egyes országokban létező régebbi magánjellegü genealogiai és pecséttani gyüjtemények, a közzétett családtörténetek, végül a már évtizedek óta megjelenő, folytonosan javitott és kiegészitett genealogiai zsebkönyvek egyéb forrásokkal egyetemben nemcsak valóságos kincses bányáját képezik az állami nemesi anyakönyveknek, hanem sok tekintetben egyenesen előmunkálatok azok részére, melyek létesitéséhez a kiinduló pontot a népszámlálások eredményei adhatnák meg.
Kényesebb természetü mindenesetre az aggodalom, a mely a kellemetlen eredményektől és ezzel együtt a nagy nyilvánosságra való tekintetből, kelletlen következményektől fél. Az igaz, hogy nem egy szép álom fog szétfoszlani, nem egy állitás válik majd tarthatatlanná, legendává, a valóság és költészet között nem egyszer éles megkülönböztetés fog létesülni, de mindez nem szolgálhat akadályul a kérdés végleges, törvényes uton való rendezésének. A kellemetlen következmények tulélénk kiszinezése annál inkább megokolja a kérdés rendezésének szükségét és méltányosságot érdemlő esetekben még mindig fennmarad a lehetősége annak, hogy az uralkodó kegye mondja ki a végső szót.
Az egyes országok nemesi anyakönyveinek czélja az illető állam nemesi viszonyainak okiratolása lévén, az anyakönyvekbe tehát mindazok a nemes családok fölveendők, melyeknek legalább egy tagja tartozik az illető állam kötelékébe. Nehezebb ezzel szemben a fölvételi kötelezettség megállapitása. Bejegyzési kényszer, melynek következménye a bejegyzési határidő elmulasztása esetére a nemesség elvesztése vagy hivatalból eszközölt bejegyzés a fél késedelmeskedése esetén a rendelkezésre álló hivatalos adatok alapján, e két szélsőség között kell a bejegyzést szabályozó rendelkezéseknek szükségképen mozogniok.
A jelentkezési határidő megállapitásának is nagy körültekintéssel kell történnie, tekintettel a végzendő munka nagy terjedelmére, ugy hogy a hatósági kötelezettség kimondása a felhivás közzétételére aligha lesz elmellőzhető.
A mi a bejegyzések bizonyitó erejét illeti, e kérdésben valószinüleg nem lehet majd oly messze menni, hogy a bejegyzés maga a nemesség használatára megdönthetetlen érvényü bizonyitékkal bir. Sokkal helyesebb a szász törvény álláspontja, a mely szerint a nemsi anyakönyvbe történt bejegyzésből jogosan következtetni lehet ugyan a bejegyzett tény helyességére, hitelességére, a melyet azonban ellenbizonyitás meg is dönthet, mert hiszen ép a nemességigazolás és a vele összefüggő bizonyitások terén kezdettől fogva a később felkutatott bizonyitó adatoknak mindenkor döntő szerepük volt.
A nemesi anyakönyvek technikai kialkotását, azok belső szerkezetét, a velük összefüggő bizonyitékokat, minők a személyes vonatkozásu iratok, leszármazási táblák, czimerek stb. ismertetni, nagyon is messze vezetni. Nagyfontosságu azonban a bizonyitó eljárásnak és a bizonyitásra szolgáló eszközöknek rendezése, szabályozása és megállapitása.
Elkerülhetetlen leend egy, tárgyi tekintetben qualifikált tanács szervezése. A tárgyi qualificatió megállapitásánál két szempont jő tekintetbe, egyrészt – a mint ezt a szász törvény előirja – az illető állam nemességéhez való tartozás, mely első sorban hivatott arra, hogy egy ily rendi kérdéshez hozzászóljon és leginkább hivatott arra, hogy a bizonyitó eljárásnál elkerülhetetlen hiányokat és hézagokat szaktudása és a családi traditió ismeretével kitöltse, másrészt a szaktudományokban való jártasság 75és képzettség. Önkormányzat és szaktudomány az a két elv, a mely a nemesi kérdésekben eljáró hatóságnak szervezésénél tekintetbe kell hogy jöjjön. Nemesi tanácsok vagy választmányok – bármiként nevezzük is ez intézményt – szervezése, a melyek részben mint itélkező hatóság szerepelnek a nemességet érintő jogi kérdésekben, részben mint véleményező testület működik minden oly esetben, a midőn az uralkodó kegyéhez történik appellálás, elengedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a nyilvános, állami nemesi anyakönyvek szervezése és működése a kitüzött czélnak megfeleljen.
