Bártfai Szabó László dr. A Hunt-Paznan nemzetségbeli Forgách-család története. Esztergom 1910. 860 l.

Teljes szövegű keresés

Bártfai Szabó László dr. A Hunt-Paznan nemzetségbeli Forgách-család története. Esztergom 1910. 860 l.
«Fényes nappal gyujtanék világot, ha e nemzetség fényét, őseinek Szent István királyunkhoz való viszonyát, ivadékainak országos hivatalait, méltán kiérdemelt hirnevét, nagy tetteit olvasóim előtt bővebben magyaráznám». E sorokkal vezeti be Karácsonyi János a magyar nemzetségekről irt jeles munkájában a H. P. nemzetség tárgyalását, – s mi is ezt tennők, ha mind azt ki akarnók emelni, a mit e hatalmas kötet a nagy Forgáchok köztörténeti szerepléséről mond. Az a fáradhatatlan, alapos kutatás, a mely Szabó eddig megjelent műveit is kitüntette, már eleve biztosit arról, hogy sok uj és érdekes dolgot hozott felszinre az átbuvárolt számos levéltár anyagából s azért e helyen csak folyóiratunk szempontjából fogjuk méltatni e munkáját.
Családtörténetek lapozgatásánál hamarosan meggyőződünk, mennyi fáradsággal próbálkoznak iróik olyan formát találni, a melybe az adatok halmazát megfelelően beilleszthetik. Közös hibájuk – mint Szabó irja – «hogy áttekintésök és használhatóságuk többnyire nehéz, az ország történetével foglalkozó, általános részleteket vagy más családokra vonatkozó adatokat kereső író alig tudja bennök a neki megfelelő anyagot megtalálni. Kerestem tehát folytatja – olyan keretet, a mely a család történetére mindvégig alkalmazható az ismétlésektől lehetőleg megóv s végül áttekinthetősége miatt az olvasó könynyen kezelheti». Ezért azután három részre választotta az anyagot: a köztörténeti részben tárgyalja a család történetének kapcsolatát az országéval, a családtörténeti részben szól a család birtokügyeiről, pereiről állapotáról, életéről, végül a személyi részben összefoglalja a leszármazással kapcsolatosan mindazt, a mit a család akkor élő tagjairól tudunk. A család történeti monografiák legtöbbjének az a hibája 191épp úgy mint a megyei monografiák közül is többnek hogy az ország történetét követik nyomon s abba illesztik bele az illető családtagok vagy megye országos érdekü szereplését. Megállapithatjuk, hogy a Forgách-monografia nem esik ebbe a hibába az első, (köztörténeti) részekben, nem szakitott ugyan végleg a régi iránynyal, de nagy mérséklettel él vele, a mi szerintünk helyes is, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy ilyen mű nem tisztán szakemberek részére készül, hanem elsősorban a család tagjai s számosan forgatják érdeklődő laikusok, a kiknek olyan dolgokat is el kell mondani, a melyeket szakemberek irván bátran el lehetne hagyni.
Hogy ismétléseket teljesen elkerülni nem lehet az anyagok ilyen szétválasztásával, azt Szabó is látta s előszavában azt a tövekvését emeli ki, hogy az ismétléseket lehetőleg elkerülje. Csodálkozunk, hogy megfeledkezett oly nagyon közelfekvő eszközről, a mely ezektől majdnem teljesen megóvta volna: olyan tagnál, t. i. a kiről már az első részben beszélt, a családtörténeti részben utalhatott volna a köztörténeti rész megfelelő helyére s itt csak a legfontosabb kronologiai adatokat kellett volna felvennie az illető életéből.
Nagy figyelmet forditott a szerző az u. n. családtörténeti részre, a hol a család pereit és birtokügyeit is tárgyalja. Itt azután dús aratásra fog találni a családtörténet-kutató, mert a szövegben is, de még inkább a jegyzetekben igen sok a Forgáchokkal rokon, szomszédos vagy perben állt családra találunk korai, kiadatlan s ismeretlen levéltári adatokat, a melyeket sokszor több ízre terjedő leszármazási táblával megvilágitva közöl a levéltári forrás megjelölésével.*
Csetneki, Kistapolcsányi, Turóczy, Alsólendvai Bánffy, Nádasdy, Hagymásy, Baskafalvi Kerek, Kisszelcséni, Kerecsényi, Koloni, Sápi, Torozméli, Rátonyi, Szentmártonfisi, Hecsei, Vértesi, Csama, Hencz, Brogyáni, Szilva, Simonyi, Palásthi, Szobonya, Derencsényi, Szomor, Pásztói, Sólyom, Kálnói, Cseh, Haraszti, Czeczey, Trencsényi, Bossányi, Ország, Elefánti, Rozgonyi, Dédit Farkas, Apponyi stb.
Heraldikai szempontból heraldikánk nagymesterének Csoma Józsefnek a Forgáchok czimere c. jeles tanulmányát kell elsősorban megemlitenünk, a melyet e diszes mű irt meg, s a melyben az ősi nemzetségi czimernek évszázadok folyamán végbe ment teljes átalakulását kiséri fokról-fokra; a holdsarlót, a melyet a Forgách-család legrégibb czimeres emléke, Tamás nyitrai és barsi főispán 1299-ki pecsétje, őrzött meg, a Hunt-Paznan nemzetség ősi jelvényéből vették a Forgáchok, mintegy megosztozva a Szentgyörgyi és Bazini grófokkal, a kik a csillagot fogadták el czimerül. Forgách Péter 1406-ki pecsétjén ugyanezt látjuk koronás női alaknak, mint segéd sisakdisznek, homlokára illesztve; később ez a pajzsba kerül s az 1525-ki czimeres levélben e segéd-sisakdisz a fő czimeralak s az ősi jelvény a főalaknak mai csak kiséretét alkotja. Végül a XVII. században nyert czimeradomány alapján az ősi jelvény teljesen elmarad, s itt a czimeralak koronából növekvő koronás meztelen női alak. A számos szép kép közül kiemeljük a pecsétrajzokat: Tamás főispán 1299-ki pecsétjét, Sebus nyitrai ispánét 1231-ből, hét Forgách-pecsétet (a legrégibb 1406-ból), Izsép alnádorét 1339-ből és Berkesnényei Miklósét 1367-ből. Az 1525-ki czimereslevél fénynyomata s szines czimerképe diszitik még a munkát.
A hatalmas 23 nemzedéket felölelő leszármazási táblán, mint Lorenz Genealogisches Handbuchjának tábláin vizszintes piros vonalakkal választja el az egyes nemzedékeket, a mi nagyon áttekinthetővé teszi a táblát, s a személyi részben is nemzedékek szerint (balról jobbra haladva a táblán) veszi sorra az egyes tagokat. Zavarólag hathat azonban, hogy a szerző azokat az évszámokat, a melyeket tisztán csak feltevések utján, hozzávetőleg állapitott meg, a táblán minden megjegyzés, kérdőjel vagy kb. nélkül teszi az illető név mellé, továbbá hogy néhol eltér a szövegben közölt évszám a leszármazásban olvashatótól.
Az 54. ivre terjedő hatalmas kötetből 42 ivet foglal el a család története, hat ivet az oklevéltár, a mely a család történetére vonatkozó fontosabb okleveleket foglalja magában teljes szöveggel vagy pedig kivonatok alakjában; három ivre terjednek a jegyzetek, több mint három ivre a kitünő név- és tárgymutató, a mely nagyban emeli a kötet értékét s igen megkönnyiti használatát. Negyvenkét iv a Forgáchok történetére nem sok. A családnak a N. Muzeumban őrzött levéltára rendkivül gazdag, e mellett számos levéltárat kutatott még át szerzőnk, bőven nyujtott anyagot az irodalom is s így elgondolhatjuk, mily nagy körültekintéssel kellett eljárnia, a megválogatásban, a mire az a körülmény is kényszeritette, hogy, mint előszavában olvassuk «a mű keretei megadattak». Mégis kár, hogy a teljesség kedvéért nem kereste fel a bécsi levéltárakat is, ezek bőségesen szolgáltattak volna érdekesebbnél érdekesebb adatokat, a melyekből válogathatott volna.*
Egy helyt megemliti, hogy «Forgáchnak ez ügyben a főherczeggel váltott levelei a hadi levéltárban lehetnek». (268. 1.)
A következőkben néhány kisebb hibára hivjuk fel figyelmét s egy-két apróbb pótlást közlünk, itt lévén erre a legjobb alkalom. A második kép alatt ezt olvassuk: «Sebus nyitrai főispán 1232. évi pecsétje» (25. l.), a képek jegyzéke szerint 1231. februárius 19225-én kelt okleveléről vétetett (800. l.). Csoma tanulmánya szerint pedig (163. 1.) a nemzetség ősi jelvényének különválasztására «a Szentgyörgyieknél már 1233-ból van adat». – Csoma azt irja, hogy «Tamás főispán pecsétje után sorrendben Forgách Péter nyitrai főispánnak egy sisakpecsétje következik az 1413. évből (163. 1.) s forrásul idézi Orsz. Levt. DI. 9148. sz., ámde a mű közli Forgách Péter pecsétjét 1406. januárius 8-ki okleveléről s forrásul itt is Dl. 9148. van feltüntetve (103. 1.). Forgách István 1578-ban került a komáromi magyar sereg élére nem 1579-ben.* – 1272-ben IV. László u. a. napon két különböző személynek adja u. a, földet; Szabó ezt úgy magyarázza, hogy az egyik oklevelet a nagy, a másikat a kis kanczellária adta ki valami félreértés következtében (40. 1. V. ö. Turul 1909. 180. 1.), ámde ez a magyarázat nem állhat meg, mert az Árpádok korában a királynak csak egy kanczelláriája volt s csak I. Károly alatt létesült a második, a kisebb királyi kanczellária. A 192. jegyzetben, mely a 281. lapra utal, Szabó az 1591–92-ki oktavális ülésekről szólván, azt irja, hogy a Balassák régi pere Illésházy István ellen Ujvár visszaadása miatt volt az Istvánffy nevére is homályt boritó Illésházy-pör kezdete; a hirhedt Illésházy-pör azonban evvel semmiféle összefüggésben nem állt.* A Forgáchok zalamegyei birtoktörténetéhez adalékkal szolgál a Békássy-család N. Muzeumban őrzött levéltárának 1450. jun. 15-ki oklevele, a mely szerint Forgách Benedek birta Salamonvára és összes tartozékai részeit. 1656. februárius 27-én volt az esküvője özvegy gróf Frangepánnénak, Forgách Judit grófnőnek Gonobitzban Hans Erasm Grf. von Regenstein und Tattenbachhal.*A 622. 1. szerint Forgách Julia, László leánya felserdült korában valamelyik Bertalanfyhoz ment férjhez; F. Judit volt ez, a ki Bertalanfy Alajosnak volt a második felesége.* 1862. április 6-án született (Szabó szerint 1852. jun. 17-én. 650. 1.) Gráczban Forgách Antal leánya Eugénia Mária.*
Komáromi dolgaival bővebben foglalkozik Takáts Sándor: A komáromi magyar daliák a XVI. században (Budapesti Szemle, 1909.).
Károlyi Á.: Illésházy István hűtlenségi pöre.
Adler, 1910. 35. 1. – V. ö. Turul, 1910. 187. 1.
Palatinus J.: Vas vm. nemes családai, 1. 94. l.
Schiviz: Der Adel in den Matriken der Stadt Graz. 1909. 425. 1. ).
Mindezen apróságok természetesen semmit sem vonnak le a mű értékéből s örömmel kell üdvözülnünk családtörténeti irodalmunk e becses gazdagodását, mely nemcsak nagy anyagával s ennek alapos és élvezetes feldolgozásával tűnik ki, hanem módszertani szempontból is sok figyelemreméltót nyujt. h.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT